Péter

Valahogy könnyebb arról írni, amikor te csalódsz, mint amikor benned csalódnak. Könnyebb az áldozat szerepében lenni és sajnálkozni. De amikor te rontasz el valamit, akkor mit mondhatnál? Benned csalódtak mások, sőt, talán te magad a legjobban. De vajon Isten is csalódott benned? Nehéz elhinni, de nem. Hiszen tudta előre, hogy ez lesz. Péterben sem csalódott, amikor letagadta Őt. Előre tudta, sőt, meg is mondta neki. Péter viszont csalódott, önmagában. Azt hitte, hogy ő aztán az utolsó csepp véréig kitart majd Jézus mellett, ehelyett viszont már az első nehézség hatására megfutamodott. De Jézus visszavárta, nem fordult el tőle. Így tesz velünk is, ha nem akarjuk elhagyni Őt. A hibáink nem szüntetik meg az irántunk való szeretetét, még akkor sem, ha elhagyjuk Őt. De miért akarnánk elhagyni Őt? Hová mehetnénk? Hiszen az örök élet beszéde Nála van…

Szóval én eddig sosem követtem el olyan bűnöket, amik nagyon látványosak lettek volna. Mondhatni nem sok dologból kellett megtérnem. Legalább is nem sok olyanból, amit mások is láttak volna. Akinek kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret… Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor kövessek el még nagyobb bűnöket, hogy jobban szeressem Istent. Viszont az tényleg igaz, hogy akinek több bűnét bocsátja meg Isten, az jobban szereti Istent. És min múlik ez? Hogy az ember bevallja-e azt a többet, ami van benne – mert van benne. De ez nem úgy működik, hogy én kutatom fel a magam bűneit. Mert akkor csak olyanokat fogok találni, hogy hát igen, ma is lusta voltam. Vagy kicsit idegesebben szóltam másokhoz. De ezek csak tünetek. Így nem fogok eljutni a probléma gyökeréig. Hagynom kell, hogy Isten igéje vizsgáljon meg naponként, és Ő ítélje meg bennem a bűnt. És Ő tényleg meg fogja tenni. Ilyenkor pedig késznek kell lenni rá, hogy beismerjük, és elhagyjuk a rosszat. Ez az a rész, amit nem szeretünk. Elhagyni a bűneinket. Végső soron ezért takargatjuk magunkat „kis bűnök” megvallásával, mert amit igazából el kellene hagyni, azt nem szeretnénk elhagyni. Mert sajnos be kell látnunk, hogy mi szeretjük a bűnt. Nagyon is. Szeretünk a magunk feje után menni, és élvezzük a függetlenséget Istentől. Fürdőzünk a bűnben… Nem vagyunk olyan jók, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Pláne akkor, ha csak Isten látja, hogy valami nincs rendben bennünk, az emberek viszont nem. De ha az embernek egészséges a lelkiismerete, akkor összességében mégsem érzi olyan jól magát. Mert egészséges lelkiismeret, de nem tiszta. És pont ebből látszik, hogy egészséges, mert észreveszi, hogy nem tiszta.

Itt jön a következő akadály: a félelem Isten ítéletétől és a következményektől. Ha már nem szeretjük a bűnt, és vágyunk elhagyni, akkor sem mindig könnyű ezt megtenni, ha nem hisszük el, hogy Isten kész megbocsátani és félünk az ítéletétől. Vagy ha félünk az emberek véleményétől. Néha az utóbbitól jobban, mint attól, hogy Isten ne bocsátana meg. Hiszen tudjuk, hogy Isten szeret, és számtalan helyen megígérte a Bibliában, hogy a megtérő bűnöst nem utasítja el. Na de az emberek… Ők már nem ennyire kegyesek. Ha kiderül valakiről, hogy bűnt követett el, legjobb esetben is csalódnak benne és szomorúak lesznek. Rosszabb esetben gyűlölködnek, kiközösítenek, megvetnek. De elérkezik egy pont, amikor dönteni kell, hogy kitől félünk jobban és kinek engedelmeskedünk. Ugyanaz a Péter, aki megtagadta Jézust néhány közember előtt, félve az emberek véleményétől, később nyíltan vállalja Őt a vallási vezetők előtt, és azt mondja, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Mi hozta meg ezt a változást az életében? Az, hogy a kettő között megtapasztalta Jézus megbocsátását és szeretetét. Már nem fogadkozott, hogy mennyire szereti Jézust és mennyi mindent megtenne érte. „Te mindent tudsz Uram, te tudod, hogy kedves vagy nekem.” Még csak nem is tudom azt mondani, hogy szeretlek. Ennyi van bennem, és nem tudom, mire lesz elég. De ennyi van bennem, és azt Neked adom. Isten pedig csak ezt akarja. Hogy őszinte legyek azzal kapcsolatban, hogy hol tartok, mert csak onnan tud tovább vinni. Hiába mondanám, hogy már előrébb tartok, Ő úgyis ott talál meg, ahol igazából vagyok. De onnan tovább visz, egészen a célig. Amíg már nem az emberek elismerését keresem, hanem Istenét. Amikor már nem a saját terveim fontosak, hanem Istenéi. Amikor már az a legnagyobb vágyam, hogy Istennel békességem legyen, és minden más vágy eltörpül vagy el is tűnik, ami ennek az útjában állna. Így lehetek az, akinek Isten teremtett. Így vagyok az.

Egocentrum

Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.

Könyvajánló: Ole Hallesby – Személyiségtípusok

Eddig nem volt ehhez hasonló bejegyzés a blogon, és jobb lett volna ezt nyáron, vagy a karantén alatt megírni, és közzétenni, de talán most is akad naponta egy szabad fél óra az olvasásra…

Személyiségtípusok · Ole Hallesby · Könyv · Moly

Az előző bejegyzésemben érintettem a „Ki vagyok én?” témát – jó régen volt már… Azóta egy kedves barátnőm ajánlására megvettem és elolvastam Ole Hallesby Személyiségtípusok című könyvét. És azt kell mondanom, hogy kevés olyan könyvet olvastam, ami ennyire hasznosnak bizonyult volna az önismeret témájában. A gondolatok, amiket megfogalmazott, még most is élénken élnek bennem, pedig már több hónapja, hogy elolvastam. Azon túl, hogy rávilágított, hogy milyen típusba is tartozom, segítséget nyújtott abban is, hogy miként küzdjek meg a gyengeségeimmel, és mire tekinthetek ajándékként. Még mások mélyebb megismerését is elősegítette.

Kicsit bővebben a könyvről: Négy fő személyiségtípusba osztja az embereket: szangvinikus – a vidám, lelkes, barátságos; melankolikus – a befelé forduló, érzékeny, mély gondolkodású; kolerikus – a tevékeny, gyors, éles elméjű; és flegmatikus – a kiegyensúlyozott, nyugodt, gyakorlatias. Kicsit ijesztőnek tűnhet ez a négy idegen szó, de megnyugtatok mindenkit: ez a könyv egy nagyon könnyen érthető írás. Egy-egy olyan embert ír le a szerző, aki az adott személyiségtípusba tartozik, de többször hangsúlyozza, hogy egy ember sem tartozik csak és kizárólag tisztán egy típusba, viszont mindenki könnyen felismerheti, hogy nála melyik a domináns. Azt gondolom, hogy a személyiségtesztek sem adnak ennél pontosabb leírást, és itt ráadásul teszt sem kell, olvasás közben rájössz majd, hogy melyik jellemző rád a leginkább. Én egyből felismertem, hogy melankolikus típus vagyok. Nem 100%-osan, de legalább 80%-ban. És jó volt meglátni, hogy én is normális vagyok, csak más a kapcsolatom a környezetemmel a többi típushoz képest. A szavak, amiket a szerző bátorításul szánt a melankolikusoknak, még most is képesek könnyekre fakasztani. (Természetesen jó értelemben.)

De ami a leginkább tetszik a könyvben, az az, hogy az Istennel való kapcsolatát is jellemzi az egyes típusoknak, sőt, példaként említ bibliai személyeket is. A szerző úgy véli, hogy az alapvető temperamentumunkat nem tudjuk megváltoztatni, és nem is kell, hiszen Isten így alkotott meg bennünket. Ugyanakkor küzdenünk kell a gyengeségeink ellen, és erre gyakorlatias megoldásokat is javasol. Minden típusban van valami, ami jobbá, többé teheti az életünket, és a többi típusból hiányzik. Csak rajtunk áll, hogy kiaknázzuk-e a személyiségünkben rejlő kincseket, és gazdagítjuk-e vele az életünket.

Én csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a fiataloknak, akik még keresik önmagukat, vagy éppen hadilábon állnak a saját természetükkel. Sokat tanultam magamról azáltal, hogy elolvastam, és jobban meg tudom érteni a körülöttem lévőket is. De ez a könyv nem szentírás! Nagyon jó iránymutatást ad, de igazi, személyes megoldást a problémáidra csak Isten tud adni! Ezért keresd Őt nap, mint nap imádságban és igetanulmányozásban, hogy meglásd, milyen célja van veled, miért alkotott ilyennek. Ha pedig elolvastad, akkor írd le nyugodtan a tapasztalataidat egy hozzászólás formájában! 🙂

1 / 7 oldal