Ábrahám igazán engedelmes fickó volt. Isten azt mondta neki, hogy hagyjon ott mindent, ami addig az otthont és a biztonságot jelentette számára, és menjen egy olyan földre, ahol még sosem járt. De nem kirándulni, hanem letelepedni. És ő elment. The End? A történet csak most kezd izgalmassá válni… Míg kisebb voltam, sokáig úgy tekintettem a megtérésre, mint egy végső célra. Ha az meglesz, akkor kész vagyok, és boldog véget ér a történetem. Utána már nem lesznek gondjaim. Később aztán – ha akartam, ha nem – be kellett látnom, hogy itt még korántsem a stáblista következik életem filmvetítésén. Épp csak elkezdődnek a kalandok és a bonyodalmak. Így volt ez Ábrahámmal is, és úgy gondolom, hogy minden hívő emberrel. Amikor belül már rendben vagy, „szívedben ott a menny”, de körülötted még nincs. Isten fénye ragyog benned, és látod nem csak a környezeted szennyét (hm…környezetszennyezés), de a saját rendezetlen dolgaidat – vagy mondjuk ki: bűneidet is. Akkor kezdődik csak az igazi nagytakarítás, amikor a szívedben beköszönt a tavasz.

Megélhetsz sok mindent, bejárhatsz sok tájat: hegyeket, völgyeket, barangolhatsz erdőben vagy éppen pusztában, víz mellett vagy kietlen helyen. És közben azt gondolod, hogy az volt a legnehezebb hitbeli lépés, hogy elmenj otthonról… Először azt gondoltad, hogy neked mentek el otthonról, nem volt könnyű megtérni, de idővel végül még logikussá is válhat. Emberi ésszel is elfogadható, már természetes számodra. Aztán jön valami olyan, amit nem ennyire könnyű lenyelni. Ami már tényleg túlmegy minden határon. Isten nem kér semmit. Csak ígér. De valami olyat, ami lehetetlennek tűnik. Illetve… az is. Egy kilencven éves öregasszony fiút szül egy százéves öregembernek. „Kizárt. Olyan nincs. Persze, Isten mindenható, na de miért tenne ilyet? Ez abszurdum. De miért éppen most? Mennyi lehetősége lett volna rá, mikor még fiatalok voltunk… Hol van az a sok utód, akik elvileg olyan sokan lesznek, mint a csillagok?”

De Ábrahám mégsem tett fel ilyen kérdéseket. „Ábrahám hitt az Istennek”. Elhitte, hogy Isten számára nincs lehetetlen, és nem ígérget felelőtlenül. Úgyhogy – az én képzeletemben, de lehet, hogy a valóságban is – elkezdte előkészíteni a gyerekszobát. Bár Isten nem kér semmit, „csak” ígér, a hit mégis cselekszik. „Hite együttműködött cselekedeteivel”. (Leszámítva azt a kis magánakciót…) A földműves, ha esőt kér, és hiszi, hogy megkapja, nem öntözőrendszerek árait hasonlítgatja össze a neten. Előkészíti a földjét. Nem „biztosítja be magát”. Nem magában bízik. Hiszen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában…

Megosztás