Tudod, amikor azt kértem Istentől, hogy tanítson engem alázatosnak lenni, akkor azt vártam, hogy valami szép kis elméletet ültet a fejembe, egyfajta “megvilágosodást” idéz elő bennem, és onnantól kezdve alázatos leszek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az alázathoz meg kell alázni magam. (Fura, mi?) Arra meg végképp nem, hogyha nem teszem meg én, akkor megteszi Ő. Az elmúlt hónapokban irományok rengetege vesztegelt a gépemen, mert egyszerűen sehogy sem tudtam megfogalmazni azt, hogy mi történik velem. Az az igazság, hogy nem is értettem, csak próbáltam válaszokat találni. De most már látom összefüggésében az egész utóbbi időszakomat (főleg ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet), és azt, hogy miért ért engem az elmúlt években annyi nehézség és veszteség. Viszont valahogy ebben az egészben én nem büntetést látok, hanem inkább egy kegyelemből finanszírozott tanfolyamot. Egy alázat-tanfolyamot, amibe talán még csak most kóstoltam bele. (Eléggé gyakorlatias képzés…) Egy idézet igazságát sikerült megértenem “röpke” 3 év alatt:

Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk magunkról, hanem hogy keveset gondolunk magunkra.

C.S. Lewis

Illetve az első felét már korábban tanultam meg, vagyis, hogy az alázat nem önmagam lebecsülése. Az alázatos ember is nagyon jól tudja, hogy mik a képességei, és egyáltalán nem ássa el a talentumait. Befekteti, de tudván, kinek dolgozik és kinek tartozik számadással értük. Tudja, hogy az összeset kapta, és ezért még nagyobb a felelőssége, mintha saját maga szerezte volna őket. Ez sem volt egy könnyű lecke, de legalább kellemes volt a tanulási folyamat.

Viszont most azt kell keserves tapasztalatok árán megtanulnom, hogy az alázat nem (/sem) rólam szól. Ez az egész folyamat nem arról szól, hogy ÉN legyek alázatos, hanem arról, hogy ISTEN dicsőüljön meg az életemben és közben meglássak, segítsek MÁSOKAT. A gondolataim ne magam és a kis életem dolgai körül forogjanak, hanem Isten országán és mások jólétén. Ezért tudja Isten csak és kizárólag az alázatos embereket használni – és itt jön képbe a másik kérésem Isten felé, amiről elsőre nem is gondoltam, hogy összefügg az alázattal: hogy hasznos eszköz legyek a kezében. Mert hogyan tudnék használható lenni, ha csak azt nézem, hogy ez NEKEM miért jó? Hogy ÉN mennyit fejlődhetek ezzel? Én, én, én, én, én… Az egész életem eddig csak rólam szólt. És őszintén… nekem már elegem van saját magamból. Eléggé a kút mélyén érzem magam. Vagy a rabszolga-menetben, azon tűnődve, hogy hogyan jutottam idáig. Vagy a börtönben, megint csak az okokat találgatva. De tanulok, mindenből tanulok! Most értem meg igazából azt, amit Mike Sámuel mond egy ideje Józseffel kapcsolatban, és hogy ez az én életemre is mennyire igaz. Bár én még talán nagyon az elején járok ennek a történetnek és az alázat iskolájának, de annyira jó, hogy egész héten az visszhangzott a fejemben, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, az be is fogja fejezni. Ez éltet, mert egyébként nem könnyű kitartani úgy, hogy nem látom a terv minden részletét. Annyit látok, hogy Isten ezt most nagyon meg akarja tanítani nekem – nagyon kértem is erre. Amit most megtanulok, az kétségtelenül jót tesz nekem, de remélem, hogy később a javát szolgálom majd vele másoknak is, mint József, hiszen őt előre küldte az Úr, hogy megmentse a népét általa. Azt nem gondolom, hogy bárkinél is előrébb járnék, azt viszont hiszem, hogy célja van az Úrnak velem akár mások életében is, és nem szórakozásból mártogat egyik pácból a másikba. Kíváncsi vagyok; vajon mi az Úr terve a következő időszakra? Hogyan fog engem használni? Mi mindent kell még megértenem, és mennyire lesz nehéz? És mi lesz a harmadik lecke? 

Talán a türelem, vagy hogy ne kérdezzek annyit…  

Megosztás