Szerző: Anna 2 / 7 oldal

Könyvajánló: Ole Hallesby – Személyiségtípusok

Eddig nem volt ehhez hasonló bejegyzés a blogon, és jobb lett volna ezt nyáron, vagy a karantén alatt megírni, és közzétenni, de talán most is akad naponta egy szabad fél óra az olvasásra…

Személyiségtípusok · Ole Hallesby · Könyv · Moly

Az előző bejegyzésemben érintettem a „Ki vagyok én?” témát – jó régen volt már… Azóta egy kedves barátnőm ajánlására megvettem és elolvastam Ole Hallesby Személyiségtípusok című könyvét. És azt kell mondanom, hogy kevés olyan könyvet olvastam, ami ennyire hasznosnak bizonyult volna az önismeret témájában. A gondolatok, amiket megfogalmazott, még most is élénken élnek bennem, pedig már több hónapja, hogy elolvastam. Azon túl, hogy rávilágított, hogy milyen típusba is tartozom, segítséget nyújtott abban is, hogy miként küzdjek meg a gyengeségeimmel, és mire tekinthetek ajándékként. Még mások mélyebb megismerését is elősegítette.

Kicsit bővebben a könyvről: Négy fő személyiségtípusba osztja az embereket: szangvinikus – a vidám, lelkes, barátságos; melankolikus – a befelé forduló, érzékeny, mély gondolkodású; kolerikus – a tevékeny, gyors, éles elméjű; és flegmatikus – a kiegyensúlyozott, nyugodt, gyakorlatias. Kicsit ijesztőnek tűnhet ez a négy idegen szó, de megnyugtatok mindenkit: ez a könyv egy nagyon könnyen érthető írás. Egy-egy olyan embert ír le a szerző, aki az adott személyiségtípusba tartozik, de többször hangsúlyozza, hogy egy ember sem tartozik csak és kizárólag tisztán egy típusba, viszont mindenki könnyen felismerheti, hogy nála melyik a domináns. Azt gondolom, hogy a személyiségtesztek sem adnak ennél pontosabb leírást, és itt ráadásul teszt sem kell, olvasás közben rájössz majd, hogy melyik jellemző rád a leginkább. Én egyből felismertem, hogy melankolikus típus vagyok. Nem 100%-osan, de legalább 80%-ban. És jó volt meglátni, hogy én is normális vagyok, csak más a kapcsolatom a környezetemmel a többi típushoz képest. A szavak, amiket a szerző bátorításul szánt a melankolikusoknak, még most is képesek könnyekre fakasztani. (Természetesen jó értelemben.)

De ami a leginkább tetszik a könyvben, az az, hogy az Istennel való kapcsolatát is jellemzi az egyes típusoknak, sőt, példaként említ bibliai személyeket is. A szerző úgy véli, hogy az alapvető temperamentumunkat nem tudjuk megváltoztatni, és nem is kell, hiszen Isten így alkotott meg bennünket. Ugyanakkor küzdenünk kell a gyengeségeink ellen, és erre gyakorlatias megoldásokat is javasol. Minden típusban van valami, ami jobbá, többé teheti az életünket, és a többi típusból hiányzik. Csak rajtunk áll, hogy kiaknázzuk-e a személyiségünkben rejlő kincseket, és gazdagítjuk-e vele az életünket.

Én csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a fiataloknak, akik még keresik önmagukat, vagy éppen hadilábon állnak a saját természetükkel. Sokat tanultam magamról azáltal, hogy elolvastam, és jobban meg tudom érteni a körülöttem lévőket is. De ez a könyv nem szentírás! Nagyon jó iránymutatást ad, de igazi, személyes megoldást a problémáidra csak Isten tud adni! Ezért keresd Őt nap, mint nap imádságban és igetanulmányozásban, hogy meglásd, milyen célja van veled, miért alkotott ilyennek. Ha pedig elolvastad, akkor írd le nyugodtan a tapasztalataidat egy hozzászólás formájában! 🙂

Békekötés magammal

Furcsa szerzet az ember. Maga a két lábon járó kettősség. Képes önmagát a végletekig gyűlölni és imádni – akár egyidőben. A keresztény ember sem kivétel ezalól, talán csak annyiban, hogy nála ott van a kulcs az önmagával való kibéküléshez. Persze ehhez előbb teljesítenie kell az előző pályát, ahol Istennel kell kibékülnie. A jutalom a kulcs, mellyel önmagában is békességre lelhet. De a kulcsoknak van egy olyan tulajdonsága, hogyha nem használod őket, akkor nem érnek semmit, nem jutsz előrébb velük.

Ez a kulcs sokáig lapult az én zsebemben is. Megbánt, Istennel és emberekkel elrendezett bűneimet újra és újra megvallottam, letettem a kereszt lábánál, majd felvettem és ismét hordoztam terhüket. Elhittem, hogy Isten megbocsátott, de engem még bántott a dolog. Nem éreztem szabadnak magam, hiába vallottam meg újra és újra és újra… Nem változott semmi.

De milyen kegyelmes az Úr, hogy adott az embernek segítőtársakat, akik bevilágítanak tanácsukkal az érzelmi ködfelhőtől elnehezült gondolatvilágunkba! Így láttam meg én is azt, amit az ismereteim alapján tudtam, de el volt rejtve a szemem elől: meg kell bocsátanom magamnak. Ha Isten megbocsátott, ki vagyok én, hogy ne bocsássak meg magamnak? Akár hetvenszer hétszer is. Minden alkalommal meg kell ezzel küzdeni, és talán mindannyiszor mások segítségére is szükségünk lesz. Máskor talán mi tudunk segíteni. Szerintem csodálatos ez a körforgás, és sokkal jobb, mintha az ember egyedül éri el a kívánt célt. Megnyílni egy másik embernek félelmetes. Feltárni olyan dolgokat, amikre te is csak akkor ébredsz rá, ijesztő. De az ember úgy lett megteremtve, hogy akkor érezze jól magát, ha nincs egyedül, ha megoszthatja magát másokkal. Ettől mondjuk még furább az ember, hogy az ad neki igazi örömöt, amikor nem magával törődik, de valamiért Isten ezt így látta jónak. Nekünk így a jó. (Ezért arra bátorítalak, hogyha nincs legalább egy ilyen bizalmas személy, akivel megoszthatod, ami benned van, akkor imádkozz érte, hogy legyen, és legyél nyitott, amikor „bekopog az ajtódon”!)

A járványhelyzet miatt viszont az ember sokat lehet kettesben önmagával is, ami talán sokaknak nem olyan jó élmény, ha nem kedvelik saját maguk társaságát. Számtalanszor észrevettem magamon is, hogy kerülöm a csendet, nem akarok magammal találkozni. Ugyanakkor az imáim középpontjában én állok, de a kérés mindig a változásra irányul. Jogos a következtetés, miszerint nem szeretem saját magam. De hogyan is szerethetném, amikor ezt meg ezt meg ezt tettem, ilyen és ilyen vagyok, ezen meg azon gondolkodom, amazt sem tudom véghezvinni… Tehát a tetteim határozzák meg, hogy ki vagyok? Remélem nem, hiszen nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt, amit nem akarok, a rosszat. Akkor hát a gondolataim mondják meg, hogy ki vagyok? De hisz’ a gondolataim válnak később tettekké. Vagy akkor esetleg a jellemem? Arra viszont csak következtetni tudok a gondolataim, a tetteim és esetleg mások véleménye alapján… Egyik sem sziklaszilárd és megnyugtatóan hiteles forrás arra nézve, hogy kiderítsem, ki vagyok.

Akkor kérdezzük meg az alkotót! Nála jobban nem ismerhet senki. Hogy ki vagyok? A Biblia tükrében felfedezhetem. Én is benne vagyok, te is benne vagy. És a legfontosabb tulajdonságunk az, hogy értékesek vagyunk. Nemtől, kortól, bőrszíntől, vérmérséklettől, családi háttértől, anyagi helyzettől, lájkok számától, intelligencia szinttől, mindentől függetlenül. Mindenki, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Erre találhatsz számtalan bizonyítékot, a legnagyobb mégis az, hogy Jézus, Isten Fia az életét adta értünk. Mindenkiért, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Ha ő szeretett és szeret most is, ki vagyok én, hogy ne szeressem magam? Ki vagyok én, hogy ne szeressek másokat? Ha nem szeretem magam, hogyan szeressek másokat?

Szeretet nélkül semmit nem ér, amit teszünk, még ha olyan nagyon jó is. Ez igaz akkor is, ha nem szeretjük magunkat. Isten nem bocsát meg, ha mi sem bocsátunk meg. Ez igaz akkor is, ha magunknak nem bocsátunk meg. A parancs mindenkire, így rám is vonatkozik. Ki vagyok én? Egy ember, alárendelve az Istennek. De Istenem, hát hogyan lehetnék képes minderre, amikor annyira haragszom magamra? Olyan csúnya dolgokat mondtam magamnak, amiket másoknak sose mondanék. Miért hiszem azt, hogy gyűlölnöm kell magam? A bűnt, azt igen. De Te nem azon keresztül tekintesz rám. Te Jézus vérét látod rajtam. Te látod a valóságot. Az én tükröm homályos, a szemüvegem csal. De Te nem kérsz olyat tőlem, amihez nem adod meg a kellő erőt. Minden csak az én hajlandóságomtól függ. És én akarok úgy élni, hogy teljesítsem a Te akaratodat.

„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”

Ezékiel 36:26-27

life_goals.exe

Volt egy időszak az életemben – nem is olyan régen, – amikor úgy éreztem, hogy túlságosan konkrét elképzeléseim vannak a jövőmről. Olyannyira, hogy abba még Isten sem szólhat bele. És ezt egyértelműen rossznak tartottam, ezért igyekeztem elengedni a terveimet. Nos, ez annyira jól sikerült, hogy most már nem találom a céljaimat sem. A tipikus „másik ló másik oldala” eset. Mit tesz ilyenkor az ember? Vagy mondjuk maradjunk csak nálam… Természetesen következett, hogy akkor induljunk a céljaim keresésére. Az lett a célom, hogy legyenek céljaim. De ez már csak logikailag sem működik. Hogy éljek a szakzsargonnal, egy végtelen ciklust írtam, amiből nincs kilépési feltétel.  (Ez már csak azért is rossz, mert ilyenkor nem marad másra, és főleg másokra kapacitásom.) Egy megoldás van: ki kell lőni a hibás programot, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy le kell állni az agyalással. Fura, de a legtöbb problémámra ez szokott a megoldás lenni, tekintve, hogy nagyon sokszor belefutok ilyen végtelen ciklusokba. És még mindig ott tartok, hogy ezt mások veszik észre hamarabb rajtam, és nekik kell figyelmeztetni, hogy ha így folytatom, akkor felemésztem az összes rendelkezésre álló memóriát. De végül is nem bánom, hogy szükségem van másokra, ez jelzi, hogy én is normális ember vagyok, aki kapcsolatokra lett teremtve. (És remélem, hogy másoknak is szüksége van rám.)

Szóval leálltam, de a programot át kellene írni valahogy, hogy mégis működjön. Egy YouVersion-ös olvasási terv tanácsait követve beégettem néhány célt, amelyek (elvileg) minden keresztyén ember céljai között szerepelnek:

  1. Szeretni Istent teljes szívvel, elmével és erővel.
  2. Szeretni az embertársaimat, mint magamat. Ezen túl pedig:
    • Megosztani velük az örömhírt, és
    • Tanítványokká tenni őket.

Bár egyszerűnek tűnő célok, és valójában azok is, de mégis nehéz betölteni őket. Maradéktalanul valószínűleg nem is fog sikerülni soha. Ennek ellenére bármi is legyen majd a személyes elhívásom, ezek olyan iránymutatók, amelyekhez mindig igazodhatok. Ha úgy tetszik, határértékek, amikhez tarthat életem függvénye.

A célkeresést pedig a következő kérdések könnyíthetik (szintén a terv alapján):

  1. Milyen múltbeli tapasztalatok formáltak? Hogyan tudnám ezeket hasznosítani a jövőmmel kapcsolatban?
  2. Mi az, ami szenvedélyt, lelkesedést vált ki belőlem?
  3. Milyen természetes adottságaim vannak?

Ezek most elsősorban a jövendőbeli tanulmányaimmal/munkámmal kapcsolatban foglalkoztatnak, de talán ugyanúgy segítséget nyújthatnak a szolgálat területén is. Bár tökéletes recept nincs, de én kipróbálásra tudom ezt ajánlani. Hálás vagyok Istennek azért, hogy megtaláltam ezt a tervet, és nem kellett feltalálnom újra a kereket. Ez ugyan csorbítja a büszkeséget, de nagyobb bennem a vágy arra, hogy legyen megoldás, mint hogy mindenképpen én fedezzem fel azt maradéktalanul. Hálás vagyok azért is, hogy adott mellém olyan embereket, akik szeretnek és támogatnak olyankor is, amikor azon stresszelek, hogy nem jól működik az életcél-kereső programom. Talán ezt is át kell majd írni, finomítani rajta, hatékonyabbá tenni, specifikálni az adott problémára, kiszűrni a hibákat, de hát végül is erre való a következő fázis: a tesztelés.

2 / 7 oldal