Nem mindegy, hova nézel. Nem mindegy, kire fókuszálsz. Különben mindent csak összekuszálsz. Belenyúlsz Isten tökéletes tervébe. Azt gondolod, hogy te majd jobban tudod. A végén viszont már azt sem fogod tudni, hogy mit nem tudsz…

Ha eltévednék, mint az elkószált birka, jöjj, Uram, keresd meg szolgádat, mert nem felejtem el parancsaidat!

Zsoltárok 119:176

Van úgy, hogy eltévedünk. Egy darabig megyünk birka módra, szemellenzősen az általunk jónak gondolt irányba, és csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor már nem tudjuk, hova kerültünk. És nem értjük, hogy miért. Csak a miért marad.

Sokat forogtál magad körül. Azt hitted, hogy míg körbe-körbe mész, nem jutsz sehova. De ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy elmozdítson a helyedről. „Úgy érzem, nem vagyok a helyemen.” – mondtam, és igazam volt. De a helyem nem máshol volt, csak meg kellett állnom. Fel-alá járkáltam a földet bámulva, agyaltam, kutattam: merre menjek? Az imádságaim folyamát a gondolataim gátjával torlaszoltam el. Egy kis agyalás Bibliaolvasás mellett -> csendesség pipa.

Aztán mikor már beleszédültem a magam körüli forgolódásba, meg kellett állnom. Mikor beszélgettem veled utoljára Istenem, úgy igazán? Mikor hagytam, hogy elmondd, amit akarsz? Mikor mondtam el neked utoljára, hogy őszintén mi van bennem? És mikor adtam hálát? Mikor magasztaltalak a nagyságodért? Mikor könyörögtem másokért?

Hát ezért nem tudom, mit kell tennem. Nem látom a teljes képet, csak egy kis szegletét. De nem is az én feladatom. A birkának annyi a dolga, hogy menjen a pásztor után. Csak Isten Isten. Én nem tudok az lenni, de nem is kell. Már van egy mindennél és mindenkinél hatalmasabb Istenem! Komolyan, nem értem, miért erőlködünk olyan sokszor, hogy igazgassuk a saját életünket… Isten szent, mindenható, abszolút hatalom, irgalommal teljes, ráadásul még szeret is minket. Ő a jó pásztor. Ja, és hogy még fokozzam: jót tervezett az életünkkel.

Inkább ez az a miért, amit meg kellene kérdeznünk magunktól: miért tesszük ezt? És a válasz? Emberek vagyunk. Hibázunk, küzdünk, erőlködünk, de azt elfelejtjük, hogy „bízva bízzál”. Isten mellett is szenvedünk néha, ez van. Akkor miért szenvedjünk még a saját hülyeségeink miatt is? Vállunkra akarjuk venni a világ terhét, vagy másokét, vagy csak a magunkét. Jézus viszont azt mondja, hogy az Ő igáját vegyük magunkra. Mert az nem nehéz, elbírjuk, és boldoggá tesz minket. A viharos tengeren, amikor Ő is ott van a hajóban, azt kérdezi: Ennyire kicsi a hited? Miért nem arra nézel, aki alkotta a tengert? Gondolod, hogy ne tudná lecsendesíteni? Ketté is tudja választani, ha kell. Meg tud menteni a legforróbb tüzes kemencéből is.

De ha nem tenné…? A csodákat várod Istentől? Hogy megtegye, amit kérsz? Csak azt, hogy megsegítsen? Nem fogod igazán ismerni Istent, ha mindig csak a kezét nézed, és nem az arcát. Miért akarsz eltölteni egy örökkévalóságot olyasvalaki mellett, akit nem ismersz fel? Gondolj bele logikusan: ha már itt a földön sem akarsz Istennel minőségi időt tölteni, akkor miért akarsz a mennybe kerülni? Akarsz oda kerülni? Mindez valóság lesz egy nap. És most döntheted el, hogy mit választasz.

Megosztás