Sokféleképpen lehet bocsánatot kérni. Őszintén, vagy muszájból, alázattal, vagy igazából meg sem bánva. Megbocsátani is lehet többféleképpen? Szokás mondani, hogy „megbocsátok, de nem felejtek.” Ezzel mit érek el? Tudatosítom a másikban, hogy amit tett, az annyira szörnyű, hogy soha nem fogom elfelejteni. „Megbocsátok”, mert keresztyénekhez úgy illik, de attól még haragszom, újra és újra észben tartom, hogy megbántottak. Valami nem stimmel… Ha a megbocsátás felszabadít, akkor ez nem az.

Gondoltál már úgy a haragra, hogy azt az embert fogva tartod, akire haragszol? Itt az összefüggés a szeretet és a megbocsátás között. Aki szeret, az nem lesz börtönőr. Sok önkéntes (vagy inkább önkényes?) börtönőr nem érti, hogy így neki sem jobb, hiszen ő is állandóan a börtönben ül, nehogy kiszabaduljon a foglya. Azt hiszi, hogy szabad, de ő ugyanúgy sötétben ücsörög, csak éppen a rácsok másik oldalán. És az a szomorú, hogy sok évet el lehet így tölteni. Észre sem veszik, és pörög az idő. A szabadban történnek a dolgok, jönnek a hírek, mindenki boldognak tűnik, de bennük megállt az idő, ha találkoznak, ugyanott folytatják, nem tudnak továbblépni. Egyiküknek sem jó. Már a legkisebb fény, a szabadság legapróbb fuvallata is bántja őket. „Az csak álomvilág! A valóság itt van lent, és csupa csalódás!” Pedig a fény, a friss levegő csak arra emlékezteti őket, hogy valaha szabadok voltak, és most is azok lehetnének. Csak hát ugye, ahhoz el kellene engedni…

Két kulcs van, mindkettő nyitja a zárat. Az egyik nyilván a börtönőrnél, a másik viszont a fogolynál:

A fogoly: nála van a bocsánatkérés kulcsa. Nehéz anyagból készítették. Csak akkor tudja megemelni, ha van a szívében valódi megbánás. De így kiszabadulhat, akár anélkül is, hogy a börtönőr elengedné. Nem az igazi, nyilván jobb lenne, ha az őr is kijönne vele együtt. De nem kell ott ülnie örökké, Isten felmentést ad neki, és szabadon élhet tovább.

A börtönőr: a megbocsátás kulcsa az övé. Ez sem könnyebb, mint az előző. Különösen akkor, ha azt látja, hogy a raboskodó nem bírja megbánni a tettét, – vagy ami rosszabb – nem is akarja. De nem lehet szabad, amíg ott ül a cella mellett. El kell engednie. Maga mögött kell hagynia. És Isten megvigasztalja, igazságot szolgáltat majd neki.

Mindketten csak akkor lesznek szabadok, ha használják a kulcsaikat, és kilépnek a szabadba.

De ha van önkényes börtönőr, akkor van önkéntes rab is (sok is, ami azt illeti): hiába engedi el a börtönőr a foglyot, ha az továbbra is a cellában ül önmagát vádolva. Már rég szabad lehetne, de nem bocsátott meg magának. A megbánás kulcsa már pehely könnyű, szorongatja, mintha még mindig bánkódnia kellene, és nem fogadja el a felmentő kegyelmet, ami a nyitott ajtó mögött várna rá. Abszurdum, pedig milyen sokszor tesszük ezt mi is! Vádoljuk magunkat vég nélkül, pedig már senki nem akar emlékezni arra, mit tettünk – Istennel az élen. Csak mi emlékeztetjük rá magunkat és másokat is állandóan. Saját magunknak is el kell engednünk a vétkeinket! Nem kell éveket ülnünk egy sötét cellában, amíg letöltjük a büntetésünket. Jézus kifizette az árat, Ő már végig járta azt az utat, amit nekünk kellett volna.

Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.

Róma 8:1

Csak ki kell lépni az ajtón, amit a megbánás kulcsával már kinyitottunk!

Akkor miért vagyok mégis visszaeső bűnöző? Mert amint kilépek a cellán, priuszos leszek. Látható lesz, hogy börtöntöltelék voltam. Jönnek a következmények, az elítélő pillantások (bár azok a szemek sem tisztábbak). Tulajdonképpen csak a szabadban kell igazán felelősséget vállalnom a tetteimért. A börtönben volt idő gondolkodni, a külvilágban viszont cselekedni kell. Szóval kényelmesebb a börtön. Inkább újra visszamegyek az önvádlásba, minthogy a tetteim miatt romokban heverő életemben kelljen rendet tegyek, és építsek valamit. A romok nem túl inspirálóak, azt sem tudom hol kezdjem, és csakhamar elcsüggedek, hogy most sem lesz semmi jobb, nekem már nincs mit kezdenem ezzel a területtel. (Bár egy új börtön talán jól mutatna itt…)

Csak elfelejtjük, hogy valaki értünk jött a börtön elé, amikor kiszabadultunk. Isten vitt haza minket. Persze örültünk volna, hogyha már vissza is épített volna mindent, amit mi leromboltunk, de ehelyett csak egy építési területtel találkoztunk. A csalódásunk leplezhetetlen.

De ne fordulj vissza! Ne menj vissza a celládba! Ne futamodj meg! Nézd csak: egy új templomot akar itt építeni. És ennek a templomnak sokkal nagyobb lesz a dicsősége, mint az előzőnek volt…

Megosztás