Kategória: Belső világom 1 / 2 oldal

Péter

Valahogy könnyebb arról írni, amikor te csalódsz, mint amikor benned csalódnak. Könnyebb az áldozat szerepében lenni és sajnálkozni. De amikor te rontasz el valamit, akkor mit mondhatnál? Benned csalódtak mások, sőt, talán te magad a legjobban. De vajon Isten is csalódott benned? Nehéz elhinni, de nem. Hiszen tudta előre, hogy ez lesz. Péterben sem csalódott, amikor letagadta Őt. Előre tudta, sőt, meg is mondta neki. Péter viszont csalódott, önmagában. Azt hitte, hogy ő aztán az utolsó csepp véréig kitart majd Jézus mellett, ehelyett viszont már az első nehézség hatására megfutamodott. De Jézus visszavárta, nem fordult el tőle. Így tesz velünk is, ha nem akarjuk elhagyni Őt. A hibáink nem szüntetik meg az irántunk való szeretetét, még akkor sem, ha elhagyjuk Őt. De miért akarnánk elhagyni Őt? Hová mehetnénk? Hiszen az örök élet beszéde Nála van…

Szóval én eddig sosem követtem el olyan bűnöket, amik nagyon látványosak lettek volna. Mondhatni nem sok dologból kellett megtérnem. Legalább is nem sok olyanból, amit mások is láttak volna. Akinek kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret… Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor kövessek el még nagyobb bűnöket, hogy jobban szeressem Istent. Viszont az tényleg igaz, hogy akinek több bűnét bocsátja meg Isten, az jobban szereti Istent. És min múlik ez? Hogy az ember bevallja-e azt a többet, ami van benne – mert van benne. De ez nem úgy működik, hogy én kutatom fel a magam bűneit. Mert akkor csak olyanokat fogok találni, hogy hát igen, ma is lusta voltam. Vagy kicsit idegesebben szóltam másokhoz. De ezek csak tünetek. Így nem fogok eljutni a probléma gyökeréig. Hagynom kell, hogy Isten igéje vizsgáljon meg naponként, és Ő ítélje meg bennem a bűnt. És Ő tényleg meg fogja tenni. Ilyenkor pedig késznek kell lenni rá, hogy beismerjük, és elhagyjuk a rosszat. Ez az a rész, amit nem szeretünk. Elhagyni a bűneinket. Végső soron ezért takargatjuk magunkat „kis bűnök” megvallásával, mert amit igazából el kellene hagyni, azt nem szeretnénk elhagyni. Mert sajnos be kell látnunk, hogy mi szeretjük a bűnt. Nagyon is. Szeretünk a magunk feje után menni, és élvezzük a függetlenséget Istentől. Fürdőzünk a bűnben… Nem vagyunk olyan jók, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Pláne akkor, ha csak Isten látja, hogy valami nincs rendben bennünk, az emberek viszont nem. De ha az embernek egészséges a lelkiismerete, akkor összességében mégsem érzi olyan jól magát. Mert egészséges lelkiismeret, de nem tiszta. És pont ebből látszik, hogy egészséges, mert észreveszi, hogy nem tiszta.

Itt jön a következő akadály: a félelem Isten ítéletétől és a következményektől. Ha már nem szeretjük a bűnt, és vágyunk elhagyni, akkor sem mindig könnyű ezt megtenni, ha nem hisszük el, hogy Isten kész megbocsátani és félünk az ítéletétől. Vagy ha félünk az emberek véleményétől. Néha az utóbbitól jobban, mint attól, hogy Isten ne bocsátana meg. Hiszen tudjuk, hogy Isten szeret, és számtalan helyen megígérte a Bibliában, hogy a megtérő bűnöst nem utasítja el. Na de az emberek… Ők már nem ennyire kegyesek. Ha kiderül valakiről, hogy bűnt követett el, legjobb esetben is csalódnak benne és szomorúak lesznek. Rosszabb esetben gyűlölködnek, kiközösítenek, megvetnek. De elérkezik egy pont, amikor dönteni kell, hogy kitől félünk jobban és kinek engedelmeskedünk. Ugyanaz a Péter, aki megtagadta Jézust néhány közember előtt, félve az emberek véleményétől, később nyíltan vállalja Őt a vallási vezetők előtt, és azt mondja, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Mi hozta meg ezt a változást az életében? Az, hogy a kettő között megtapasztalta Jézus megbocsátását és szeretetét. Már nem fogadkozott, hogy mennyire szereti Jézust és mennyi mindent megtenne érte. „Te mindent tudsz Uram, te tudod, hogy kedves vagy nekem.” Még csak nem is tudom azt mondani, hogy szeretlek. Ennyi van bennem, és nem tudom, mire lesz elég. De ennyi van bennem, és azt Neked adom. Isten pedig csak ezt akarja. Hogy őszinte legyek azzal kapcsolatban, hogy hol tartok, mert csak onnan tud tovább vinni. Hiába mondanám, hogy már előrébb tartok, Ő úgyis ott talál meg, ahol igazából vagyok. De onnan tovább visz, egészen a célig. Amíg már nem az emberek elismerését keresem, hanem Istenét. Amikor már nem a saját terveim fontosak, hanem Istenéi. Amikor már az a legnagyobb vágyam, hogy Istennel békességem legyen, és minden más vágy eltörpül vagy el is tűnik, ami ennek az útjában állna. Így lehetek az, akinek Isten teremtett. Így vagyok az.

Egocentrum

Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.

Békekötés magammal

Furcsa szerzet az ember. Maga a két lábon járó kettősség. Képes önmagát a végletekig gyűlölni és imádni – akár egyidőben. A keresztény ember sem kivétel ezalól, talán csak annyiban, hogy nála ott van a kulcs az önmagával való kibéküléshez. Persze ehhez előbb teljesítenie kell az előző pályát, ahol Istennel kell kibékülnie. A jutalom a kulcs, mellyel önmagában is békességre lelhet. De a kulcsoknak van egy olyan tulajdonsága, hogyha nem használod őket, akkor nem érnek semmit, nem jutsz előrébb velük.

Ez a kulcs sokáig lapult az én zsebemben is. Megbánt, Istennel és emberekkel elrendezett bűneimet újra és újra megvallottam, letettem a kereszt lábánál, majd felvettem és ismét hordoztam terhüket. Elhittem, hogy Isten megbocsátott, de engem még bántott a dolog. Nem éreztem szabadnak magam, hiába vallottam meg újra és újra és újra… Nem változott semmi.

De milyen kegyelmes az Úr, hogy adott az embernek segítőtársakat, akik bevilágítanak tanácsukkal az érzelmi ködfelhőtől elnehezült gondolatvilágunkba! Így láttam meg én is azt, amit az ismereteim alapján tudtam, de el volt rejtve a szemem elől: meg kell bocsátanom magamnak. Ha Isten megbocsátott, ki vagyok én, hogy ne bocsássak meg magamnak? Akár hetvenszer hétszer is. Minden alkalommal meg kell ezzel küzdeni, és talán mindannyiszor mások segítségére is szükségünk lesz. Máskor talán mi tudunk segíteni. Szerintem csodálatos ez a körforgás, és sokkal jobb, mintha az ember egyedül éri el a kívánt célt. Megnyílni egy másik embernek félelmetes. Feltárni olyan dolgokat, amikre te is csak akkor ébredsz rá, ijesztő. De az ember úgy lett megteremtve, hogy akkor érezze jól magát, ha nincs egyedül, ha megoszthatja magát másokkal. Ettől mondjuk még furább az ember, hogy az ad neki igazi örömöt, amikor nem magával törődik, de valamiért Isten ezt így látta jónak. Nekünk így a jó. (Ezért arra bátorítalak, hogyha nincs legalább egy ilyen bizalmas személy, akivel megoszthatod, ami benned van, akkor imádkozz érte, hogy legyen, és legyél nyitott, amikor „bekopog az ajtódon”!)

A járványhelyzet miatt viszont az ember sokat lehet kettesben önmagával is, ami talán sokaknak nem olyan jó élmény, ha nem kedvelik saját maguk társaságát. Számtalanszor észrevettem magamon is, hogy kerülöm a csendet, nem akarok magammal találkozni. Ugyanakkor az imáim középpontjában én állok, de a kérés mindig a változásra irányul. Jogos a következtetés, miszerint nem szeretem saját magam. De hogyan is szerethetném, amikor ezt meg ezt meg ezt tettem, ilyen és ilyen vagyok, ezen meg azon gondolkodom, amazt sem tudom véghezvinni… Tehát a tetteim határozzák meg, hogy ki vagyok? Remélem nem, hiszen nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt, amit nem akarok, a rosszat. Akkor hát a gondolataim mondják meg, hogy ki vagyok? De hisz’ a gondolataim válnak később tettekké. Vagy akkor esetleg a jellemem? Arra viszont csak következtetni tudok a gondolataim, a tetteim és esetleg mások véleménye alapján… Egyik sem sziklaszilárd és megnyugtatóan hiteles forrás arra nézve, hogy kiderítsem, ki vagyok.

Akkor kérdezzük meg az alkotót! Nála jobban nem ismerhet senki. Hogy ki vagyok? A Biblia tükrében felfedezhetem. Én is benne vagyok, te is benne vagy. És a legfontosabb tulajdonságunk az, hogy értékesek vagyunk. Nemtől, kortól, bőrszíntől, vérmérséklettől, családi háttértől, anyagi helyzettől, lájkok számától, intelligencia szinttől, mindentől függetlenül. Mindenki, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Erre találhatsz számtalan bizonyítékot, a legnagyobb mégis az, hogy Jézus, Isten Fia az életét adta értünk. Mindenkiért, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Ha ő szeretett és szeret most is, ki vagyok én, hogy ne szeressem magam? Ki vagyok én, hogy ne szeressek másokat? Ha nem szeretem magam, hogyan szeressek másokat?

Szeretet nélkül semmit nem ér, amit teszünk, még ha olyan nagyon jó is. Ez igaz akkor is, ha nem szeretjük magunkat. Isten nem bocsát meg, ha mi sem bocsátunk meg. Ez igaz akkor is, ha magunknak nem bocsátunk meg. A parancs mindenkire, így rám is vonatkozik. Ki vagyok én? Egy ember, alárendelve az Istennek. De Istenem, hát hogyan lehetnék képes minderre, amikor annyira haragszom magamra? Olyan csúnya dolgokat mondtam magamnak, amiket másoknak sose mondanék. Miért hiszem azt, hogy gyűlölnöm kell magam? A bűnt, azt igen. De Te nem azon keresztül tekintesz rám. Te Jézus vérét látod rajtam. Te látod a valóságot. Az én tükröm homályos, a szemüvegem csal. De Te nem kérsz olyat tőlem, amihez nem adod meg a kellő erőt. Minden csak az én hajlandóságomtól függ. És én akarok úgy élni, hogy teljesítsem a Te akaratodat.

„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”

Ezékiel 36:26-27

1 / 2 oldal