Ha valaki követ Facebookon vagy Instagramon, akkor láthatta, hogy az utóbbi időben inkább rövidebb terjedelemben osztottam meg gondolatokat, így ez az oldal picit el lett hanyagolva. Ennek nincs különösebb oka, leginkább csak nem gyűlt össze annyi gondolat egyszerre, hogy érdemes lett volna hosszabb bejegyzést szentelni neki. De a napokban ez megváltozott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért olyan nehéz nekem Istennel napi kapcsolatban maradni, naponként őszintén feltárni Előtte a szívem, naponként letenni a terheimet és bűneimet. És a válasz erre egyébként egészen egyszerű: mert túlságosan ragaszkodom a bűneimhez. Ahogy egyik nagypapám mondta mindig: „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell.” És mennyire igaza volt! Még akkor is a rosszat választom, ha tudom róla, hogy rossz.

A nagy miértek közepette végül azt ismertem fel, hogy egyszerűen nem jó a fókuszom. Mert amíg csak magamra, vagy a mai napra tekintek, hogy mihez lenne kedvem, mire vágyom épp, addig persze, hogy nem fogom akarni Isten tervét az életemre, ha az éppen aktuálisan nem illik az én tervembe. (Olyan is van, hogy egyezik, olyankor valahogy jó hívőnek lenni…) Szóval jó lenne messzebbre látni. És ez simán lehetséges, mert ott a Biblia, ami által megmondta Isten már jó előre, hogy mi lesz. És a lényeg az, hogy vissza fog jönni a ház ura, és jó lenne, ha munkában találna. Annyira szeretném azt hallani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám…”! De ehhez cselekedni is kell az igét, nem csak olvasni.

Szóval ott vagyok, hogy tenni kellene… Na, de mit és hogyan? A napokban sokszor elém került az a gondolat, hogy ne a külsőt tisztogassam, hanem a belsőt. Az a veszélye a külső tisztogatásának, hogy az emberek előtt ugyan tisztának tűnök, de Isten előtt, aki belém lát, ugyanolyan szennyes maradok. De az is igaz, hogy én csak a külsőt tudom megtisztítani – legalább is valamennyire. A szívemet csak Isten tudja megtisztítani. Sőt, kicserélni. És Ő egyébként örömmel meg is tenné, ha én kérném Tőle. Itt jön be megint a fókusz kérdése, hogy mire nézek, mit tartok fontosabbnak? A pillanatnyi jólétemet és kényelmemet, vagy az örök életemet és Isten véleményét?

Nagyon mélyen hatott rám J.F. Lövgren – És lámpásaik kialusznak c. története. (Ha valaki még nem olvasta volna, nagyon ajánlom!) Gyülekezetbe járó embereket mutat be, mégis két táborra különülnek el a szereplők: akik tényleg hisznek, és akik csak a gyülekezet tagjai. Az egész történeten át érződik a kétféle ember közötti különbség, mégis akkor lesz igazán szembetűnő, amikor egyik napról a másikra érdekes égi jelenségek tűnnek fel. Akik igazán hisznek, azoknak nem különösebben változik meg a viselkedése, olyanok, mint amilyenek eddig is voltak. De a többieken hirtelen valamiféle ébredés-hullám fut keresztül, elkezdenek adakozni, kibékülnek ellenségeikkel, minden gyülekezeti alkalmon részt vesznek, kedvesek a családtagjaikkal, és nagyon csilli-villi keresztyének válnak belőlük. Hiszen bármelyik nap itt lehet az Úr, ugyebár! De ahogy telnek a napok, és a „várva-várt” Jézus csak nem jön vissza, kezd alábbhagyni a lelkesedés, és szépen lassan visszafolyik a medrébe a kiáradt lelkesedés patakja. Spoiler: a történet végén tényleg megtörténik az elragadtatás, de váratlanul, éppen a gyülekezet fennállásának jeles évfordulós ünnepségén. Van, aki ez utánra halasztotta megtérését, bűneinek rendezését, de már nem tehette meg. És a gyülekezet nem hívő tagjai ott maradtak dühöngve és kétségbeesve a szépen feldíszített imaházban.

Sajnos nagyon is valószerű ez a történet és elgondolkodtatott engem is, hogy vajon melyik táborba tartozom? Mi jár át, amikor arra gondolok, hogy ebben a pillanatban visszajön az Úr? Vagy ha még lenne előtte egy napom, mit tennék másként? És erre az a legjobb, ha azt tudjuk válaszolni, hogy semmit. Hiszen akkor már most is rendben van az életünk. Félreértés ne essék, nyilván mindig tudnánk önmagunkhoz képest jobbak lenni, de itt nem is erről van szó. Az életünk nem ér itt véget, és én úgy hiszem, hogy a mennyben is nagyon sokat fogunk tanulni és fejlődni. De amit nem tehetünk már meg Jézus visszajövetele után, az a megtérés, a bűneinktől való elfordulás. Ha viszont ezt megtettük, akkor „bent vagyunk”. Persze ezt kell még árnyalnunk azzal, hogy mit kezdtünk az idővel és a lehetőségeinkkel, ami adatott, azután, hogy megtértünk. Kamatoztattuk-e a talentumainkat, hogy gazdánk a többszörösét kaphassa vissza? Ez volt-e a legfontosabb dolog az életünkben, a prioritás-listánkon ez foglalta-e el az első helyet? Vagy csak akkor szolgáltunk, amikor éppen kedvünk szottyant? Akkor olvastunk csak Igét, amikor már szorult helyzetben voltunk? Akkor imádkoztunk, amikor mások is láttak, vagy csak akkor, amikor úgy éreztük? Miért nevezzük magunkat keresztyénnek, Krisztusinak? Van rá alapunk? „Lesüt rólunk”, hogy azok vagyunk? Mi van valójában a szívünkben?

És itt jön képbe megint a külső és a belső viszonya. Talán sokat szolgál valaki, mégsem lesz az kedves Isten előtt, mert képmutató módon tette azt. De az is becsapja magát, aki csak olvassa az igét, és nem tesz semmit. Ismételnem kell magam: a külsőt talán megtisztíthatjuk, de a belsőt nem. A bűneinket csak Isten bocsáthatja meg, csak Ő tisztíthat meg tőlük. De nem kell kétségbeesni, ha felismertük, hogy nem tiszta a szívünk! Lehet változni, lehet megtérni! És a jó hír, hogy elég, ha kérjük Istent, hogy tisztítsa meg a belsőnket, mert azzal együtt a külső is tiszta lesz. Nem kell ehhez erőlködnünk. A tisztaságunk megőrzése viszont már nekünk is feladatunk, de még ebben is kapunk segítséget. A szolga-úr példázatok annyiban eltérnek a valóságtól, hogy a mi Urunk sosem hagy magunkra minket, Lelke által mindig velünk van! Egy nap pedig majd meglátjuk Őt színről-színre. Az a nap pedig már közel van. Legyünk hát az Ő követői kívül-belül!

Megosztás