Miért olyan nehéz megváltozni?

Miért olyan nehéz megváltozni? Miért nehéz megtanulni valamit, amit Isten már egyszer (vagy többször is) megmutatott? Miért nem tudok úgy élni, ahogyan Isten szeretné, és én is szeretném? Minden megvan: ismerem a problémát, tudom, mi a megoldás és hogy hogyan kell megtenni azt. Még az akarat is megvan, és mégsem sikerül. Mi hiányzik akkor, mit csinálok rosszul? Te érezted már ezt? Mert én számtalanszor. És ha most valami olyasmit várnál, hogy leírok 5 lépést, amelyek segítségével változtathatsz ezen, akkor csalódást kell okoznom, mert ilyet én sem tudok. De van, ami engem megnyugtat és reményt ad ebben a helyzetben – és remélem neked is.

Nem kell hibátlannak lenned. Úgysem leszel az. Tökéletesnek kell lenned, vagyis Isten számára elkülönítettnek. Tudnod kell, hogy kié vagy, és ennek megfelelően kell élned! Ez egyrészt alázatra kell késztessen, hiszen fel kellett áldozni miattad egy életet. A vétkeiddel sok fájdalmat okoztál Istennek, és talán másoknak is. Hatalmas adósságot halmoztál fel, amit nem lehet teljesítetlenül hagyni. De ez a tény hatalmas értéket is tulajdonít neked, hiszen Isten feláldozott értedegy életet, mégpedig egy nem is akármilyen életet! Ha ezt egyszer megérted, rájössz, hogy sohasem voltál értéktelen vacak. Fontosabb voltál, minthogy hagyjon elveszni!

Gondolod, hogy az az Isten, aki képes volt odaadni érted önmagát is, ne foglalkozna veled a hétköznapokban? Hogyne adna oda neked mindent?! Hogyan is hagyna magadra a harcaidban? Hogyne segítene neked? Hogyan mondhatná azt, hogy ha nem teljesítesz, akkor már nem szeret? Hiszen már akkor szeretett, amikor még meg sem születtél! Még nem tettél semmit, és már szeretett. Akkor gondolod, hogy most már attól függ a szeretete, hogy mit teszel és mit nem? Ha így is gondolod, ne tedd! Az ő szeretete nem változik meg. Az fog megváltoztatni téged!

Amikor életem eddigi legmélyebb pontján voltam, akkor az tört fel belőlem, hogy „szégyellem Istenem, de rád van szükségem, mert egyedül nem megy.” Sokáig fel sem ismertem, hogy ez van bennem, és utána is hosszú ideig volt a nyelvem hegyén ez a mondat, mert szörnyen nehéz volt kimondani. Össze kellett törni hozzá egy büszke és kemény szívet. Földig kellett zuhanni a magas lóról. De megérte! Annyira megérte, mert utána Isten felemelt! De még a megbánást is Ő munkálta ki bennem… Utána pedig már tudta formálni a szívemet is. Teljes mértékben Őt illeti a dicsőség ezért a változásért!

De nem olyan ütemben tanulok, mint szeretnék. Nem megy minden elsőre a gyakorlatban is, amit már megértettem elméletben. Sokszor azt érzem, hogy csak egyhelyben ácsorgok és várom a változást. De vannak apró győzelmeim is. Amikor pedig nincsenek, akkor könyörgök, hogy legyenek. Mert még nem vagyok készen, és változnom kell. De nem görcsösen, a saját erőmben és képességeimben bízva, hanem hittel, kis lépésekkel, Isten segítségével és hűségesen kitartva az olyan napokon is, amikor nagyon nem megy. Azt tapasztaltam, hogy ez az én részem: a kitartás, a hűség és a hit.

Mindezek mellé pedig Isten adja a többit és körülvesz igazságos szeretetével. Annyira szeretem Istennek ezt a tulajdonságát! Ha hibáztam, nem mond üres közhelyeket, és nem veszi le a vállamról a felelősséget sem. Ez az igazságos része a dolgoknak. De ha csak ennyit tenne, azzal nem oldódna meg a probléma. Mindezek ellenére szeret, és megbocsát. Nem valami nyálas, gyerekes szeretet ez, hanem érett és hűséges. Igazság és szeretet. Egyik sem elég a másik nélkül. És Isten tökéletesen beteljesíti önmagában mind a kettőt. Ez az, ami megváltoztat – még ha nem is azonnal. De hidd el, Istenre megéri várni! (A Bibliában számtalan példát látsz erre, és olyanra is, amikor megérte volnavárni…) Tedd meg a részed, légy hűséges, higgy Istennek, menj amerre hív! A többit Ő végzi.

Ábrahám és a gyerekszoba problémája

Ábrahám igazán engedelmes fickó volt. Isten azt mondta neki, hogy hagyjon ott mindent, ami addig az otthont és a biztonságot jelentette számára, és menjen egy olyan földre, ahol még sosem járt. De nem kirándulni, hanem letelepedni. És ő elment. The End? A történet csak most kezd izgalmassá válni… Míg kisebb voltam, sokáig úgy tekintettem a megtérésre, mint egy végső célra. Ha az meglesz, akkor kész vagyok, és boldog véget ér a történetem. Utána már nem lesznek gondjaim. Később aztán – ha akartam, ha nem – be kellett látnom, hogy itt még korántsem a stáblista következik életem filmvetítésén. Épp csak elkezdődnek a kalandok és a bonyodalmak. Így volt ez Ábrahámmal is, és úgy gondolom, hogy minden hívő emberrel. Amikor belül már rendben vagy, „szívedben ott a menny”, de körülötted még nincs. Isten fénye ragyog benned, és látod nem csak a környezeted szennyét (hm…környezetszennyezés), de a saját rendezetlen dolgaidat – vagy mondjuk ki: bűneidet is. Akkor kezdődik csak az igazi nagytakarítás, amikor a szívedben beköszönt a tavasz.

Megélhetsz sok mindent, bejárhatsz sok tájat: hegyeket, völgyeket, barangolhatsz erdőben vagy éppen pusztában, víz mellett vagy kietlen helyen. És közben azt gondolod, hogy az volt a legnehezebb hitbeli lépés, hogy elmenj otthonról… Először azt gondoltad, hogy neked mentek el otthonról, nem volt könnyű megtérni, de idővel végül még logikussá is válhat. Emberi ésszel is elfogadható, már természetes számodra. Aztán jön valami olyan, amit nem ennyire könnyű lenyelni. Ami már tényleg túlmegy minden határon. Isten nem kér semmit. Csak ígér. De valami olyat, ami lehetetlennek tűnik. Illetve… az is. Egy kilencven éves öregasszony fiút szül egy százéves öregembernek. „Kizárt. Olyan nincs. Persze, Isten mindenható, na de miért tenne ilyet? Ez abszurdum. De miért éppen most? Mennyi lehetősége lett volna rá, mikor még fiatalok voltunk… Hol van az a sok utód, akik elvileg olyan sokan lesznek, mint a csillagok?”

De Ábrahám mégsem tett fel ilyen kérdéseket. „Ábrahám hitt az Istennek”. Elhitte, hogy Isten számára nincs lehetetlen, és nem ígérget felelőtlenül. Úgyhogy – az én képzeletemben, de lehet, hogy a valóságban is – elkezdte előkészíteni a gyerekszobát. Bár Isten nem kér semmit, „csak” ígér, a hit mégis cselekszik. „Hite együttműködött cselekedeteivel”. (Leszámítva azt a kis magánakciót…) A földműves, ha esőt kér, és hiszi, hogy megkapja, nem öntözőrendszerek árait hasonlítgatja össze a neten. Előkészíti a földjét. Nem „biztosítja be magát”. Nem magában bízik. Hiszen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában…

Alázat – 2. lecke

Tudod, amikor azt kértem Istentől, hogy tanítson engem alázatosnak lenni, akkor azt vártam, hogy valami szép kis elméletet ültet a fejembe, egyfajta “megvilágosodást” idéz elő bennem, és onnantól kezdve alázatos leszek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az alázathoz meg kell alázni magam. (Fura, mi?) Arra meg végképp nem, hogyha nem teszem meg én, akkor megteszi Ő. Az elmúlt hónapokban irományok rengetege vesztegelt a gépemen, mert egyszerűen sehogy sem tudtam megfogalmazni azt, hogy mi történik velem. Az az igazság, hogy nem is értettem, csak próbáltam válaszokat találni. De most már látom összefüggésében az egész utóbbi időszakomat (főleg ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet), és azt, hogy miért ért engem az elmúlt években annyi nehézség és veszteség. Viszont valahogy ebben az egészben én nem büntetést látok, hanem inkább egy kegyelemből finanszírozott tanfolyamot. Egy alázat-tanfolyamot, amibe talán még csak most kóstoltam bele. (Eléggé gyakorlatias képzés…) Egy idézet igazságát sikerült megértenem “röpke” 3 év alatt:

Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk magunkról, hanem hogy keveset gondolunk magunkra.

C.S. Lewis

Illetve az első felét már korábban tanultam meg, vagyis, hogy az alázat nem önmagam lebecsülése. Az alázatos ember is nagyon jól tudja, hogy mik a képességei, és egyáltalán nem ássa el a talentumait. Befekteti, de tudván, kinek dolgozik és kinek tartozik számadással értük. Tudja, hogy az összeset kapta, és ezért még nagyobb a felelőssége, mintha saját maga szerezte volna őket. Ez sem volt egy könnyű lecke, de legalább kellemes volt a tanulási folyamat.

Viszont most azt kell keserves tapasztalatok árán megtanulnom, hogy az alázat nem (/sem) rólam szól. Ez az egész folyamat nem arról szól, hogy ÉN legyek alázatos, hanem arról, hogy ISTEN dicsőüljön meg az életemben és közben meglássak, segítsek MÁSOKAT. A gondolataim ne magam és a kis életem dolgai körül forogjanak, hanem Isten országán és mások jólétén. Ezért tudja Isten csak és kizárólag az alázatos embereket használni – és itt jön képbe a másik kérésem Isten felé, amiről elsőre nem is gondoltam, hogy összefügg az alázattal: hogy hasznos eszköz legyek a kezében. Mert hogyan tudnék használható lenni, ha csak azt nézem, hogy ez NEKEM miért jó? Hogy ÉN mennyit fejlődhetek ezzel? Én, én, én, én, én… Az egész életem eddig csak rólam szólt. És őszintén… nekem már elegem van saját magamból. Eléggé a kút mélyén érzem magam. Vagy a rabszolga-menetben, azon tűnődve, hogy hogyan jutottam idáig. Vagy a börtönben, megint csak az okokat találgatva. De tanulok, mindenből tanulok! Most értem meg igazából azt, amit Mike Sámuel mond egy ideje Józseffel kapcsolatban, és hogy ez az én életemre is mennyire igaz. Bár én még talán nagyon az elején járok ennek a történetnek és az alázat iskolájának, de annyira jó, hogy egész héten az visszhangzott a fejemben, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, az be is fogja fejezni. Ez éltet, mert egyébként nem könnyű kitartani úgy, hogy nem látom a terv minden részletét. Annyit látok, hogy Isten ezt most nagyon meg akarja tanítani nekem – nagyon kértem is erre. Amit most megtanulok, az kétségtelenül jót tesz nekem, de remélem, hogy később a javát szolgálom majd vele másoknak is, mint József, hiszen őt előre küldte az Úr, hogy megmentse a népét általa. Azt nem gondolom, hogy bárkinél is előrébb járnék, azt viszont hiszem, hogy célja van az Úrnak velem akár mások életében is, és nem szórakozásból mártogat egyik pácból a másikba. Kíváncsi vagyok; vajon mi az Úr terve a következő időszakra? Hogyan fog engem használni? Mi mindent kell még megértenem, és mennyire lesz nehéz? És mi lesz a harmadik lecke? 

Talán a türelem, vagy hogy ne kérdezzek annyit…  

3 / 7 oldal