Valahogy könnyebb arról írni, amikor te csalódsz, mint amikor benned csalódnak. Könnyebb az áldozat szerepében lenni és sajnálkozni. De amikor te rontasz el valamit, akkor mit mondhatnál? Benned csalódtak mások, sőt, talán te magad a legjobban. De vajon Isten is csalódott benned? Nehéz elhinni, de nem. Hiszen tudta előre, hogy ez lesz. Péterben sem csalódott, amikor letagadta Őt. Előre tudta, sőt, meg is mondta neki. Péter viszont csalódott, önmagában. Azt hitte, hogy ő aztán az utolsó csepp véréig kitart majd Jézus mellett, ehelyett viszont már az első nehézség hatására megfutamodott. De Jézus visszavárta, nem fordult el tőle. Így tesz velünk is, ha nem akarjuk elhagyni Őt. A hibáink nem szüntetik meg az irántunk való szeretetét, még akkor sem, ha elhagyjuk Őt. De miért akarnánk elhagyni Őt? Hová mehetnénk? Hiszen az örök élet beszéde Nála van…

Szóval én eddig sosem követtem el olyan bűnöket, amik nagyon látványosak lettek volna. Mondhatni nem sok dologból kellett megtérnem. Legalább is nem sok olyanból, amit mások is láttak volna. Akinek kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret… Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor kövessek el még nagyobb bűnöket, hogy jobban szeressem Istent. Viszont az tényleg igaz, hogy akinek több bűnét bocsátja meg Isten, az jobban szereti Istent. És min múlik ez? Hogy az ember bevallja-e azt a többet, ami van benne – mert van benne. De ez nem úgy működik, hogy én kutatom fel a magam bűneit. Mert akkor csak olyanokat fogok találni, hogy hát igen, ma is lusta voltam. Vagy kicsit idegesebben szóltam másokhoz. De ezek csak tünetek. Így nem fogok eljutni a probléma gyökeréig. Hagynom kell, hogy Isten igéje vizsgáljon meg naponként, és Ő ítélje meg bennem a bűnt. És Ő tényleg meg fogja tenni. Ilyenkor pedig késznek kell lenni rá, hogy beismerjük, és elhagyjuk a rosszat. Ez az a rész, amit nem szeretünk. Elhagyni a bűneinket. Végső soron ezért takargatjuk magunkat „kis bűnök” megvallásával, mert amit igazából el kellene hagyni, azt nem szeretnénk elhagyni. Mert sajnos be kell látnunk, hogy mi szeretjük a bűnt. Nagyon is. Szeretünk a magunk feje után menni, és élvezzük a függetlenséget Istentől. Fürdőzünk a bűnben… Nem vagyunk olyan jók, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Pláne akkor, ha csak Isten látja, hogy valami nincs rendben bennünk, az emberek viszont nem. De ha az embernek egészséges a lelkiismerete, akkor összességében mégsem érzi olyan jól magát. Mert egészséges lelkiismeret, de nem tiszta. És pont ebből látszik, hogy egészséges, mert észreveszi, hogy nem tiszta.

Itt jön a következő akadály: a félelem Isten ítéletétől és a következményektől. Ha már nem szeretjük a bűnt, és vágyunk elhagyni, akkor sem mindig könnyű ezt megtenni, ha nem hisszük el, hogy Isten kész megbocsátani és félünk az ítéletétől. Vagy ha félünk az emberek véleményétől. Néha az utóbbitól jobban, mint attól, hogy Isten ne bocsátana meg. Hiszen tudjuk, hogy Isten szeret, és számtalan helyen megígérte a Bibliában, hogy a megtérő bűnöst nem utasítja el. Na de az emberek… Ők már nem ennyire kegyesek. Ha kiderül valakiről, hogy bűnt követett el, legjobb esetben is csalódnak benne és szomorúak lesznek. Rosszabb esetben gyűlölködnek, kiközösítenek, megvetnek. De elérkezik egy pont, amikor dönteni kell, hogy kitől félünk jobban és kinek engedelmeskedünk. Ugyanaz a Péter, aki megtagadta Jézust néhány közember előtt, félve az emberek véleményétől, később nyíltan vállalja Őt a vallási vezetők előtt, és azt mondja, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Mi hozta meg ezt a változást az életében? Az, hogy a kettő között megtapasztalta Jézus megbocsátását és szeretetét. Már nem fogadkozott, hogy mennyire szereti Jézust és mennyi mindent megtenne érte. „Te mindent tudsz Uram, te tudod, hogy kedves vagy nekem.” Még csak nem is tudom azt mondani, hogy szeretlek. Ennyi van bennem, és nem tudom, mire lesz elég. De ennyi van bennem, és azt Neked adom. Isten pedig csak ezt akarja. Hogy őszinte legyek azzal kapcsolatban, hogy hol tartok, mert csak onnan tud tovább vinni. Hiába mondanám, hogy már előrébb tartok, Ő úgyis ott talál meg, ahol igazából vagyok. De onnan tovább visz, egészen a célig. Amíg már nem az emberek elismerését keresem, hanem Istenét. Amikor már nem a saját terveim fontosak, hanem Istenéi. Amikor már az a legnagyobb vágyam, hogy Istennel békességem legyen, és minden más vágy eltörpül vagy el is tűnik, ami ennek az útjában állna. Így lehetek az, akinek Isten teremtett. Így vagyok az.

Megosztás