Egy kételkedő ember vívódása Egyiptom kapujában. Isten kihívja, elhívja. Ő menne és maradna. Mi motiválja az indulásra és mi a maradásra? Mit választ végül? Én mit választok végül?


Az utóbbi időben minden megváltozott. Másként tekintek a világra. Már nem olyan, mint amilyennek megismertem. Ami eddig olyan megszokott volt, most teljesen idegen. A csapások miatt teljesen felborult a világom. Senki nem korbácsol többé, nem parancsolgat nekem. Nem kell szalmát gyűjtögetnem és vályogot vetnem. Szabad vagyok, nem rabszolga! És ez Isten csodáinak köszönhető.

Tetszik ez az állapot. Most már szabadon járhatom Egyiptomot. Azt csinálok, amit csak szeretnék! Bár kicsit megfakult az ország szépsége, néhol ütött-kopott lett, de azért még egész jó kis hely.

Ja, igen, néhányan elmentek a szabadulás után a pusztába. De hogy miért… máig nem értem. Mégis mit kezdenek odakint? Ott nem kamatoztathatják a tehetségüket, és nem valósíthatják meg önmagukat. És persze biztonságban sincsenek kint a pusztában: a sok vadállat, a hőség, na és persze a víz és az élelem… Hát, ők tudják, de így biztosan elveszítik az életüket… Nekem jó itt Egyiptomban szabadon.

Csak ne lenne ez a furcsa nyomás néha itt legbelül… Mintha… mégsem lennék szabad… Na nem, ez nem igaz, Isten megszabadított! Úgyhogy szabad vagyok! … Úgy bizony!

De valami nem stimmel. Valami hiányzik. Illetve inkább van valami, aminek nem kellene lennie… Hiába vagyok szabad, ugyanazt teszem, amit eddig: görnyedezve szedegetem a szalmát és vetem a vályogot. De ez normális, nem? Ezt szoktam meg, és ebben is vagyok tehetséges. Isten biztosan értékeli, hogy milyen keményen dolgozok annak ellenére, hogy megszabadított. Nem lustálkodok kicsit sem!

És még egy nap, amikor azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen… De ez is normális, elvégre vannak jobb napok és rosszabbak…

Oké. Ez nem mehet így tovább! Nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy talán nekem is ki kellene lépni a pusztába… Mintha valamiért ez lenne Isten akarata. De miért akar Ő ilyet? Miért akarja, hogy elhagyjam Egyiptomot, a megszokott dolgaimat? Mit fogok kezdeni, ha eljöttem innen? Mi lesz velem, ha kilépek a kapun? Biztosan meg fogok halni. Vagy ha nem is, minimum a kényelmemet fel kell adnom. Mit fogok dolgozni? Mit fogok enni és inni? Hol fogom álomra hajtani a fejem? Ki fog megvédeni ott a pusztában? Áh, ez az egész olyan bizonytalan. És nincsenek válaszok, nem tudom a jövőmet megjósolni.  Ráadásul ez egy olyan elhatározás, ami mindenemre kihat. És minél messzebbre megyek, annál nehezebb lesz visszajönni, ha mégis meggondolnám magam… Ez egy túl nagy döntés ahhoz, hogy most meghozzam.

Egyáltalán miért pont a pusztába? Nincs valami kellemesebb hely itt a közelben, ami hasonlít Egyiptomhoz? Ez túl nagy változás lenne. És Isten úgyis mindenhol ott van, szóval itt ugyanúgy imádhatom Őt, nem? Probléma letudva.

De mitől jobb, ha kimegyek a pusztába? Mi van ott, amit Isten ne tudna megtanítani nekem itt…? Biztos van valami oka rá.

Emlegettek a régiek valami „ígéret földjét”… Nem hangzik rosszul. Örök élet klassz helyen… Nem lehet Egyiptomból is odakerülni valahogyan…? Na jó, ez tényleg képtelenség. Ha oda akarok menni, akkor el kell induljak… csak… áh, nem jó ez így.

Túl sok a kérdésem. Túl kevés a válaszom. Mégis hogyan indulhatnék el így? Csak úgy hagyjak itt mindent? Mindent, amit ismerek? Mi a biztosítékom arra, hogy ott jobb lesz, mint itt? Csak annyit tudok, hogy Isten mondta, hogy el kell hagynom Egyiptomot…

Hát ennyi. Körbeértem. Nincs több kifogásom, nincs több kérdésem. Csak a szörnyű tudat: nekem kell döntenem. És csak két lehetőségem van: megyek, vagy nem megyek. Így kimondva amúgy már sokkal egyszerűbbnek tűnik az egész: igazából nem akarok én már itt maradni. Itt nem vagyok szabad, csak elméletben… Azt hiszem, ideje gyakorlatba ültetni ezt az egészet. Igen, itt az ideje, sőt már rég meg kellett volna tennem. Már akkor, amikor először hívott az Úr… Hát, akkor menjünk.

Megosztás