A pusztai vándorlás sorozat összefoglalásaként és egyben lezárásaként álljon itt ez a bejegyzés, ami talán kicsit világosabban kifejezi, hogy mit is szerettem volna átadni az előző két bejegyzésben. 


De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az Úr színe előtt! Miért hoztátok el az Úr gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt? Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

4 Mózes 20:2-5

Izráel történetét olvasva az ember hajlamos elítélni őket. De abba csak ritkán sikerül belegondolnunk, hogy vajon mi hogyan cselekedtünk volna az ő helyükben. Könnyű átsuhanni egy-egy fejezeten úgy, hogy nem nézünk mélyebben a dolgok mögé. Mert azt látjuk, hogy az egyik fejezetben a nép még hűséges, megfogadja az Úrnak, hogy megtartja minden parancsát, viszont rögtön a következőben újra zúgolódni kezd. És feltesszük a kérdést: Hogyan lehetnek ennyire hitetlenek, amikor látták kettéválni a tengert, és mindazt a sok csodát, amit Isten tett velük Egyiptomban, és az eddigi vándorlásaik során is? Nem emlékeznek rá, hogy hogyan táplálta őket Isten egyenesen a mennyből? És még az sem tartja vissza őket a panaszkodástól, hogy sok társuk meghalt ennek a következményeképpen?  Úgy tűnik, hogy nem. De lássuk csak, mi is itt a helyzet. A népnek nincs mit innia. Egyébként is, de különösen a pusztában nagy szükség van az ivóvízre. Ráadásul ne felejtsük el, hogy ők vándoroltak, cipelték a sátraikat, az összes holmijukat, ott voltak a gyerekek, idősek, állatok. Már jó ideje ilyen volt az életmódjuk, és ki is fejezik, hogy most már szeretnének valahol letelepedni, de a puszta nem alkalmas erre. Úgy látják, hogy mégis jobb volt Egyiptomban, ahol bár nem voltak szabadok, de ilyen értelemben biztonságban éltek. Ott tudták, hogy mit várhatnak a jövőtől: nem sokat. Nem kellett terveket készíteni, nem volt lehetőség a változásra, és ebbe belekényelmesedtek.

Talán így már nem nehéz észrevenni a párhuzamot Izráel és a saját életünk között. Miután mi is megszabadultunk a bűneinktől, kiszabadultunk a saját Egyiptomunkból, nekünk is ki kellett lépni a pusztába. Lehet, hogy vagyunk olyanok néhányan, akik még mindig a kapuban ácsorgunk, és nem merünk elindulni. Bár Isten már véghezvitte a szabadítását, mi még félünk az előttünk álló úttól, vagy esetleg vissza-vissza szeretnénk még térni a megszokott egyiptomi „biztonsághoz”, közben viszont ugyanúgy vágyunk a szabadságra is. Legbelül érezzük, hogy ez a kettős állapot nem fenntartható, és szükség van a hitből fakadó cselekedetre, hogy elhagyjuk végre azt a helyet, ami fogvatartott bennünket. Ha ezt nem tesszük meg, soha nem szabadulunk meg igazán.

De talán már többen vagyunk olyanok is, akik elhagytuk Egyiptomot. Ott van a reménység előttünk: az ígéret földje. Csak valahogy nem úgy képzeltük, hogy a pusztán át fog majd vezetni az út… Nem értjük: hogy lehetséges, hogy még rosszabb helyzetben vagyunk, mint mielőtt elhagytuk volna a régi életünket. Mintha a problémáink egyre csak szaporodnának, ráadásul most már ott van Isten törvénye is, amely egy plusz teher, hiszen világosan látszik, hogy nem tudjuk teljesíteni az elvárásokat. Ezért volt szükség Jézus áldozatára, hogy ne a törvény megtartása legyen a feltétele az Isten előtti megigazulásnak. Na de mivel elhagytuk Egyiptomot, többé nem élhetünk ugyanúgy. A pusztában nem is lenne rá lehetőségünk. Néha visszanézve olyan gondtalannak tűnik a régi életünk. Nem kellett Isten akaratával törődni, azt csináltunk, amit csak akartunk. Itt viszont egyre csak küszködünk, menetelünk, és még harcolnunk is kell. Tényleg: miért is jöttünk akkor ide? Hol van az a csodálatos Kánaán, amit ígértek nekünk? Mi értelme volt ennek az egésznek?

A fontos különbség az egyiptomi és a pusztai Izráel között Isten jelenléte. Az élő Isten közöttük lakott! Ezt rajtuk kívül egyetlen nép sem mondhatta el magáról! Ettől voltak ők olyan különlegesek, és ezért tapasztaltak meg olyan sok csodát. De valóban, nem volt zökkenőmentes az út. Nem voltak tökéletesek. Istennek sok munkájába került, mire egyáltalán a törvényét odaadhatta nekik. És miután megkapták, sokszor félremagyarázták, megszegték, hozzátettek, elvettek belőle. De Isten mindannyiszor megbocsátott nekik, ahányszor megalázkodtak. Ezeket a tapasztalatokat soha nem szerezhették volna meg, ha Egyiptomban maradnak! Soha nem ismerték volna meg Isten törvényét, és nem láthatták volna meg a dicsőségét. Nem lett volna lehetőségük kapcsolatba lépni vele, nem tapasztalhatták volna meg annyiszor kegyelmét, és a hatalmát. És persze intést sem kaptak volna, ami alázatra késztette őket. Nem kellett volna nélkülözniük, nem üldözték volna őket, nem kellett volna harcokba bocsátkozniuk…

Fel kell tennünk tehát magunknak a kérdést: Mi mit választunk? Ott maradunk a „biztonságos”, jól megszokott, szépen felépített Egyiptomunkban? Akkor számolnunk kell azzal, hogy az ígéret földje sem fog az ölünkbe hullani, Egyiptom nem lesz Kánaán. Vagy azt választjuk, hogy elhagyjuk a szolgaság földjét? Akkor azzal kell számolnunk, hogy nem lesz fenékig tejfel az életünk. Ami Izráelt érte a pusztában, az minket is érni fog. Ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy nekünk elég lesz csak kilépni Egyiptom kapuján, és Kánaán majd csak közelebb jön hozzánk! Tovább kell menni, és még tovább és még tovább… Végig kell járnunk a saját pusztánkat, meg kell harcolnunk a saját harcainkat, ki kell irtani a bálványainkat, el kell sajátítanunk az alázatot, az Istenbe vetett feltétlen bizalmat, az engedelmességet, az önuralmat… a Krisztusi lelkületet. Azért van szükség a pusztai vándorlásra, hogy legyen alkalmunk tanulni. Ez kegyelem, nem pedig büntetés, mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de úgy, mint egy szülő a gyermekét, akit szeret. (Példabeszédek 3:12, Zsidók 12:6) Ha nem vinne végig minket mindezeken az Úr, az azt jelentené, hogy mindegy mit csinálunk, Ő nem foglalkozik velünk, nem szeret bennünket. De ez nem így van! Ezért hát merjünk kilépni, tovább menni, cselekedni, hiszen az út végén ott vár minket az ígéret földje!

Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának jobbjára ült. Gondoljatok rá, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.

Zsidók 12:1-3
Megosztás