Mindenki egy cél felé törekszik: felfelé. De oda nehéz az út. Meredek sziklafalon lehet csak feljutni. Minden könnyű út egy idő után szakadékba torkollik, vagy lassan, észrevétlenül lejt egy kissé. Bár kétségtelen: tényleg sokkal pihentetőbb. De nem a kívánt célt fogjuk elérni a végén. Ez a céltévesztés. A bűn.

Vagy próbálkozhatunk szabálytalanul felkapaszkodni. Kötél, és mindenféle védőfelszerelés nélkül. Előbb-utóbb azonban rá kell jönnünk, hogy ehhez kevés az erőnk. Túl hosszú az út ahhoz, hogy egyedül végig tudjuk járni. Nincs megszentelődés saját erőből, nincs változás csak az akaratunk által. Elfáradunk, és elkezdünk pihentetőbb utakat járni, amelyek talán még mélyebbre visznek.

Hát nem lenne ésszerűbb elfogadni a kegyelem biztonsági kötelét? Isten teljes védőfelszerelést kínál az egész útra, mindezt ingyen! Ő a szikla tetején fogja a kötél másik végét. Ha nagyon mélyen vagyunk, csak kapaszkodnunk kell a kegyelembe, és Ő felemel bennünket. Amikor elfáradunk, megtart minket és nem enged lezuhanni. Ha visszanyerjük az erőnket, folytathatjuk a mászást azzal a tudattal, hogy ha bármi baj van, a kötél ott lesz. Vannak olyan útszakaszok is, amikor viszont tehetetlenek vagyunk, és egyszerűen hagynunk kell, hogy Isten vigyen minket.

De ha ez ennyire egyszerű, akkor mégis miért ilyen nehéz? Az egyetlen, ami ettől visszatarthat minket az a bizalmatlanság. A kétség, hogy talán Isten mégsem tart meg bennünket. Vagy nem akar megtartani. Erre nincs bizonyíték, mert akik elmondhatnák, hogy Isten valóban megtart-e mindvégig, azok már nem ezen a világon élnek. Amíg itt élünk, addig azt kell eldöntenünk, hogy elhisszük-e ezt, vagy nem. Aztán ennek megfelelően kell élnünk. És ha kételkedünk? Természetes, hogy félünk, ha az alattunk tátongó szakadékra tekintünk… Felfelé kell néznünk, és erősen kapaszkodnunk a kegyelembe!

Megosztás