Címke: alázat

Kívül-belül

Ha valaki követ Facebookon vagy Instagramon, akkor láthatta, hogy az utóbbi időben inkább rövidebb terjedelemben osztottam meg gondolatokat, így ez az oldal picit el lett hanyagolva. Ennek nincs különösebb oka, leginkább csak nem gyűlt össze annyi gondolat egyszerre, hogy érdemes lett volna hosszabb bejegyzést szentelni neki. De a napokban ez megváltozott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért olyan nehéz nekem Istennel napi kapcsolatban maradni, naponként őszintén feltárni Előtte a szívem, naponként letenni a terheimet és bűneimet. És a válasz erre egyébként egészen egyszerű: mert túlságosan ragaszkodom a bűneimhez. Ahogy egyik nagypapám mondta mindig: „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell.” És mennyire igaza volt! Még akkor is a rosszat választom, ha tudom róla, hogy rossz.

A nagy miértek közepette végül azt ismertem fel, hogy egyszerűen nem jó a fókuszom. Mert amíg csak magamra, vagy a mai napra tekintek, hogy mihez lenne kedvem, mire vágyom épp, addig persze, hogy nem fogom akarni Isten tervét az életemre, ha az éppen aktuálisan nem illik az én tervembe. (Olyan is van, hogy egyezik, olyankor valahogy jó hívőnek lenni…) Szóval jó lenne messzebbre látni. És ez simán lehetséges, mert ott a Biblia, ami által megmondta Isten már jó előre, hogy mi lesz. És a lényeg az, hogy vissza fog jönni a ház ura, és jó lenne, ha munkában találna. Annyira szeretném azt hallani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám…”! De ehhez cselekedni is kell az igét, nem csak olvasni.

Szóval ott vagyok, hogy tenni kellene… Na, de mit és hogyan? A napokban sokszor elém került az a gondolat, hogy ne a külsőt tisztogassam, hanem a belsőt. Az a veszélye a külső tisztogatásának, hogy az emberek előtt ugyan tisztának tűnök, de Isten előtt, aki belém lát, ugyanolyan szennyes maradok. De az is igaz, hogy én csak a külsőt tudom megtisztítani – legalább is valamennyire. A szívemet csak Isten tudja megtisztítani. Sőt, kicserélni. És Ő egyébként örömmel meg is tenné, ha én kérném Tőle. Itt jön be megint a fókusz kérdése, hogy mire nézek, mit tartok fontosabbnak? A pillanatnyi jólétemet és kényelmemet, vagy az örök életemet és Isten véleményét?

Nagyon mélyen hatott rám J.F. Lövgren – És lámpásaik kialusznak c. története. (Ha valaki még nem olvasta volna, nagyon ajánlom!) Gyülekezetbe járó embereket mutat be, mégis két táborra különülnek el a szereplők: akik tényleg hisznek, és akik csak a gyülekezet tagjai. Az egész történeten át érződik a kétféle ember közötti különbség, mégis akkor lesz igazán szembetűnő, amikor egyik napról a másikra érdekes égi jelenségek tűnnek fel. Akik igazán hisznek, azoknak nem különösebben változik meg a viselkedése, olyanok, mint amilyenek eddig is voltak. De a többieken hirtelen valamiféle ébredés-hullám fut keresztül, elkezdenek adakozni, kibékülnek ellenségeikkel, minden gyülekezeti alkalmon részt vesznek, kedvesek a családtagjaikkal, és nagyon csilli-villi keresztyének válnak belőlük. Hiszen bármelyik nap itt lehet az Úr, ugyebár! De ahogy telnek a napok, és a „várva-várt” Jézus csak nem jön vissza, kezd alábbhagyni a lelkesedés, és szépen lassan visszafolyik a medrébe a kiáradt lelkesedés patakja. Spoiler: a történet végén tényleg megtörténik az elragadtatás, de váratlanul, éppen a gyülekezet fennállásának jeles évfordulós ünnepségén. Van, aki ez utánra halasztotta megtérését, bűneinek rendezését, de már nem tehette meg. És a gyülekezet nem hívő tagjai ott maradtak dühöngve és kétségbeesve a szépen feldíszített imaházban.

Sajnos nagyon is valószerű ez a történet és elgondolkodtatott engem is, hogy vajon melyik táborba tartozom? Mi jár át, amikor arra gondolok, hogy ebben a pillanatban visszajön az Úr? Vagy ha még lenne előtte egy napom, mit tennék másként? És erre az a legjobb, ha azt tudjuk válaszolni, hogy semmit. Hiszen akkor már most is rendben van az életünk. Félreértés ne essék, nyilván mindig tudnánk önmagunkhoz képest jobbak lenni, de itt nem is erről van szó. Az életünk nem ér itt véget, és én úgy hiszem, hogy a mennyben is nagyon sokat fogunk tanulni és fejlődni. De amit nem tehetünk már meg Jézus visszajövetele után, az a megtérés, a bűneinktől való elfordulás. Ha viszont ezt megtettük, akkor „bent vagyunk”. Persze ezt kell még árnyalnunk azzal, hogy mit kezdtünk az idővel és a lehetőségeinkkel, ami adatott, azután, hogy megtértünk. Kamatoztattuk-e a talentumainkat, hogy gazdánk a többszörösét kaphassa vissza? Ez volt-e a legfontosabb dolog az életünkben, a prioritás-listánkon ez foglalta-e el az első helyet? Vagy csak akkor szolgáltunk, amikor éppen kedvünk szottyant? Akkor olvastunk csak Igét, amikor már szorult helyzetben voltunk? Akkor imádkoztunk, amikor mások is láttak, vagy csak akkor, amikor úgy éreztük? Miért nevezzük magunkat keresztyénnek, Krisztusinak? Van rá alapunk? „Lesüt rólunk”, hogy azok vagyunk? Mi van valójában a szívünkben?

És itt jön képbe megint a külső és a belső viszonya. Talán sokat szolgál valaki, mégsem lesz az kedves Isten előtt, mert képmutató módon tette azt. De az is becsapja magát, aki csak olvassa az igét, és nem tesz semmit. Ismételnem kell magam: a külsőt talán megtisztíthatjuk, de a belsőt nem. A bűneinket csak Isten bocsáthatja meg, csak Ő tisztíthat meg tőlük. De nem kell kétségbeesni, ha felismertük, hogy nem tiszta a szívünk! Lehet változni, lehet megtérni! És a jó hír, hogy elég, ha kérjük Istent, hogy tisztítsa meg a belsőnket, mert azzal együtt a külső is tiszta lesz. Nem kell ehhez erőlködnünk. A tisztaságunk megőrzése viszont már nekünk is feladatunk, de még ebben is kapunk segítséget. A szolga-úr példázatok annyiban eltérnek a valóságtól, hogy a mi Urunk sosem hagy magunkra minket, Lelke által mindig velünk van! Egy nap pedig majd meglátjuk Őt színről-színre. Az a nap pedig már közel van. Legyünk hát az Ő követői kívül-belül!

Egocentrum

Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.

Alázat – 2. lecke

Tudod, amikor azt kértem Istentől, hogy tanítson engem alázatosnak lenni, akkor azt vártam, hogy valami szép kis elméletet ültet a fejembe, egyfajta “megvilágosodást” idéz elő bennem, és onnantól kezdve alázatos leszek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az alázathoz meg kell alázni magam. (Fura, mi?) Arra meg végképp nem, hogyha nem teszem meg én, akkor megteszi Ő. Az elmúlt hónapokban irományok rengetege vesztegelt a gépemen, mert egyszerűen sehogy sem tudtam megfogalmazni azt, hogy mi történik velem. Az az igazság, hogy nem is értettem, csak próbáltam válaszokat találni. De most már látom összefüggésében az egész utóbbi időszakomat (főleg ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet), és azt, hogy miért ért engem az elmúlt években annyi nehézség és veszteség. Viszont valahogy ebben az egészben én nem büntetést látok, hanem inkább egy kegyelemből finanszírozott tanfolyamot. Egy alázat-tanfolyamot, amibe talán még csak most kóstoltam bele. (Eléggé gyakorlatias képzés…) Egy idézet igazságát sikerült megértenem “röpke” 3 év alatt:

Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk magunkról, hanem hogy keveset gondolunk magunkra.

C.S. Lewis

Illetve az első felét már korábban tanultam meg, vagyis, hogy az alázat nem önmagam lebecsülése. Az alázatos ember is nagyon jól tudja, hogy mik a képességei, és egyáltalán nem ássa el a talentumait. Befekteti, de tudván, kinek dolgozik és kinek tartozik számadással értük. Tudja, hogy az összeset kapta, és ezért még nagyobb a felelőssége, mintha saját maga szerezte volna őket. Ez sem volt egy könnyű lecke, de legalább kellemes volt a tanulási folyamat.

Viszont most azt kell keserves tapasztalatok árán megtanulnom, hogy az alázat nem (/sem) rólam szól. Ez az egész folyamat nem arról szól, hogy ÉN legyek alázatos, hanem arról, hogy ISTEN dicsőüljön meg az életemben és közben meglássak, segítsek MÁSOKAT. A gondolataim ne magam és a kis életem dolgai körül forogjanak, hanem Isten országán és mások jólétén. Ezért tudja Isten csak és kizárólag az alázatos embereket használni – és itt jön képbe a másik kérésem Isten felé, amiről elsőre nem is gondoltam, hogy összefügg az alázattal: hogy hasznos eszköz legyek a kezében. Mert hogyan tudnék használható lenni, ha csak azt nézem, hogy ez NEKEM miért jó? Hogy ÉN mennyit fejlődhetek ezzel? Én, én, én, én, én… Az egész életem eddig csak rólam szólt. És őszintén… nekem már elegem van saját magamból. Eléggé a kút mélyén érzem magam. Vagy a rabszolga-menetben, azon tűnődve, hogy hogyan jutottam idáig. Vagy a börtönben, megint csak az okokat találgatva. De tanulok, mindenből tanulok! Most értem meg igazából azt, amit Mike Sámuel mond egy ideje Józseffel kapcsolatban, és hogy ez az én életemre is mennyire igaz. Bár én még talán nagyon az elején járok ennek a történetnek és az alázat iskolájának, de annyira jó, hogy egész héten az visszhangzott a fejemben, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, az be is fogja fejezni. Ez éltet, mert egyébként nem könnyű kitartani úgy, hogy nem látom a terv minden részletét. Annyit látok, hogy Isten ezt most nagyon meg akarja tanítani nekem – nagyon kértem is erre. Amit most megtanulok, az kétségtelenül jót tesz nekem, de remélem, hogy később a javát szolgálom majd vele másoknak is, mint József, hiszen őt előre küldte az Úr, hogy megmentse a népét általa. Azt nem gondolom, hogy bárkinél is előrébb járnék, azt viszont hiszem, hogy célja van az Úrnak velem akár mások életében is, és nem szórakozásból mártogat egyik pácból a másikba. Kíváncsi vagyok; vajon mi az Úr terve a következő időszakra? Hogyan fog engem használni? Mi mindent kell még megértenem, és mennyire lesz nehéz? És mi lesz a harmadik lecke? 

Talán a türelem, vagy hogy ne kérdezzek annyit…