Volt egy időszak az életemben – nem is olyan régen, – amikor úgy éreztem, hogy túlságosan konkrét elképzeléseim vannak a jövőmről. Olyannyira, hogy abba még Isten sem szólhat bele. És ezt egyértelműen rossznak tartottam, ezért igyekeztem elengedni a terveimet. Nos, ez annyira jól sikerült, hogy most már nem találom a céljaimat sem. A tipikus „másik ló másik oldala” eset. Mit tesz ilyenkor az ember? Vagy mondjuk maradjunk csak nálam… Természetesen következett, hogy akkor induljunk a céljaim keresésére. Az lett a célom, hogy legyenek céljaim. De ez már csak logikailag sem működik. Hogy éljek a szakzsargonnal, egy végtelen ciklust írtam, amiből nincs kilépési feltétel.  (Ez már csak azért is rossz, mert ilyenkor nem marad másra, és főleg másokra kapacitásom.) Egy megoldás van: ki kell lőni a hibás programot, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy le kell állni az agyalással. Fura, de a legtöbb problémámra ez szokott a megoldás lenni, tekintve, hogy nagyon sokszor belefutok ilyen végtelen ciklusokba. És még mindig ott tartok, hogy ezt mások veszik észre hamarabb rajtam, és nekik kell figyelmeztetni, hogy ha így folytatom, akkor felemésztem az összes rendelkezésre álló memóriát. De végül is nem bánom, hogy szükségem van másokra, ez jelzi, hogy én is normális ember vagyok, aki kapcsolatokra lett teremtve. (És remélem, hogy másoknak is szüksége van rám.)

Szóval leálltam, de a programot át kellene írni valahogy, hogy mégis működjön. Egy YouVersion-ös olvasási terv tanácsait követve beégettem néhány célt, amelyek (elvileg) minden keresztyén ember céljai között szerepelnek:

  1. Szeretni Istent teljes szívvel, elmével és erővel.
  2. Szeretni az embertársaimat, mint magamat. Ezen túl pedig:
    • Megosztani velük az örömhírt, és
    • Tanítványokká tenni őket.

Bár egyszerűnek tűnő célok, és valójában azok is, de mégis nehéz betölteni őket. Maradéktalanul valószínűleg nem is fog sikerülni soha. Ennek ellenére bármi is legyen majd a személyes elhívásom, ezek olyan iránymutatók, amelyekhez mindig igazodhatok. Ha úgy tetszik, határértékek, amikhez tarthat életem függvénye.

A célkeresést pedig a következő kérdések könnyíthetik (szintén a terv alapján):

  1. Milyen múltbeli tapasztalatok formáltak? Hogyan tudnám ezeket hasznosítani a jövőmmel kapcsolatban?
  2. Mi az, ami szenvedélyt, lelkesedést vált ki belőlem?
  3. Milyen természetes adottságaim vannak?

Ezek most elsősorban a jövendőbeli tanulmányaimmal/munkámmal kapcsolatban foglalkoztatnak, de talán ugyanúgy segítséget nyújthatnak a szolgálat területén is. Bár tökéletes recept nincs, de én kipróbálásra tudom ezt ajánlani. Hálás vagyok Istennek azért, hogy megtaláltam ezt a tervet, és nem kellett feltalálnom újra a kereket. Ez ugyan csorbítja a büszkeséget, de nagyobb bennem a vágy arra, hogy legyen megoldás, mint hogy mindenképpen én fedezzem fel azt maradéktalanul. Hálás vagyok azért is, hogy adott mellém olyan embereket, akik szeretnek és támogatnak olyankor is, amikor azon stresszelek, hogy nem jól működik az életcél-kereső programom. Talán ezt is át kell majd írni, finomítani rajta, hatékonyabbá tenni, specifikálni az adott problémára, kiszűrni a hibákat, de hát végül is erre való a következő fázis: a tesztelés.