Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.