Címke: fejlődés 2 / 3 oldal

Miért olyan nehéz megváltozni?

Miért olyan nehéz megváltozni? Miért nehéz megtanulni valamit, amit Isten már egyszer (vagy többször is) megmutatott? Miért nem tudok úgy élni, ahogyan Isten szeretné, és én is szeretném? Minden megvan: ismerem a problémát, tudom, mi a megoldás és hogy hogyan kell megtenni azt. Még az akarat is megvan, és mégsem sikerül. Mi hiányzik akkor, mit csinálok rosszul? Te érezted már ezt? Mert én számtalanszor. És ha most valami olyasmit várnál, hogy leírok 5 lépést, amelyek segítségével változtathatsz ezen, akkor csalódást kell okoznom, mert ilyet én sem tudok. De van, ami engem megnyugtat és reményt ad ebben a helyzetben – és remélem neked is.

Nem kell hibátlannak lenned. Úgysem leszel az. Tökéletesnek kell lenned, vagyis Isten számára elkülönítettnek. Tudnod kell, hogy kié vagy, és ennek megfelelően kell élned! Ez egyrészt alázatra kell késztessen, hiszen fel kellett áldozni miattad egy életet. A vétkeiddel sok fájdalmat okoztál Istennek, és talán másoknak is. Hatalmas adósságot halmoztál fel, amit nem lehet teljesítetlenül hagyni. De ez a tény hatalmas értéket is tulajdonít neked, hiszen Isten feláldozott értedegy életet, mégpedig egy nem is akármilyen életet! Ha ezt egyszer megérted, rájössz, hogy sohasem voltál értéktelen vacak. Fontosabb voltál, minthogy hagyjon elveszni!

Gondolod, hogy az az Isten, aki képes volt odaadni érted önmagát is, ne foglalkozna veled a hétköznapokban? Hogyne adna oda neked mindent?! Hogyan is hagyna magadra a harcaidban? Hogyne segítene neked? Hogyan mondhatná azt, hogy ha nem teljesítesz, akkor már nem szeret? Hiszen már akkor szeretett, amikor még meg sem születtél! Még nem tettél semmit, és már szeretett. Akkor gondolod, hogy most már attól függ a szeretete, hogy mit teszel és mit nem? Ha így is gondolod, ne tedd! Az ő szeretete nem változik meg. Az fog megváltoztatni téged!

Amikor életem eddigi legmélyebb pontján voltam, akkor az tört fel belőlem, hogy „szégyellem Istenem, de rád van szükségem, mert egyedül nem megy.” Sokáig fel sem ismertem, hogy ez van bennem, és utána is hosszú ideig volt a nyelvem hegyén ez a mondat, mert szörnyen nehéz volt kimondani. Össze kellett törni hozzá egy büszke és kemény szívet. Földig kellett zuhanni a magas lóról. De megérte! Annyira megérte, mert utána Isten felemelt! De még a megbánást is Ő munkálta ki bennem… Utána pedig már tudta formálni a szívemet is. Teljes mértékben Őt illeti a dicsőség ezért a változásért!

De nem olyan ütemben tanulok, mint szeretnék. Nem megy minden elsőre a gyakorlatban is, amit már megértettem elméletben. Sokszor azt érzem, hogy csak egyhelyben ácsorgok és várom a változást. De vannak apró győzelmeim is. Amikor pedig nincsenek, akkor könyörgök, hogy legyenek. Mert még nem vagyok készen, és változnom kell. De nem görcsösen, a saját erőmben és képességeimben bízva, hanem hittel, kis lépésekkel, Isten segítségével és hűségesen kitartva az olyan napokon is, amikor nagyon nem megy. Azt tapasztaltam, hogy ez az én részem: a kitartás, a hűség és a hit.

Mindezek mellé pedig Isten adja a többit és körülvesz igazságos szeretetével. Annyira szeretem Istennek ezt a tulajdonságát! Ha hibáztam, nem mond üres közhelyeket, és nem veszi le a vállamról a felelősséget sem. Ez az igazságos része a dolgoknak. De ha csak ennyit tenne, azzal nem oldódna meg a probléma. Mindezek ellenére szeret, és megbocsát. Nem valami nyálas, gyerekes szeretet ez, hanem érett és hűséges. Igazság és szeretet. Egyik sem elég a másik nélkül. És Isten tökéletesen beteljesíti önmagában mind a kettőt. Ez az, ami megváltoztat – még ha nem is azonnal. De hidd el, Istenre megéri várni! (A Bibliában számtalan példát látsz erre, és olyanra is, amikor megérte volnavárni…) Tedd meg a részed, légy hűséges, higgy Istennek, menj amerre hív! A többit Ő végzi.

Alázat – 2. lecke

Tudod, amikor azt kértem Istentől, hogy tanítson engem alázatosnak lenni, akkor azt vártam, hogy valami szép kis elméletet ültet a fejembe, egyfajta “megvilágosodást” idéz elő bennem, és onnantól kezdve alázatos leszek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az alázathoz meg kell alázni magam. (Fura, mi?) Arra meg végképp nem, hogyha nem teszem meg én, akkor megteszi Ő. Az elmúlt hónapokban irományok rengetege vesztegelt a gépemen, mert egyszerűen sehogy sem tudtam megfogalmazni azt, hogy mi történik velem. Az az igazság, hogy nem is értettem, csak próbáltam válaszokat találni. De most már látom összefüggésében az egész utóbbi időszakomat (főleg ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet), és azt, hogy miért ért engem az elmúlt években annyi nehézség és veszteség. Viszont valahogy ebben az egészben én nem büntetést látok, hanem inkább egy kegyelemből finanszírozott tanfolyamot. Egy alázat-tanfolyamot, amibe talán még csak most kóstoltam bele. (Eléggé gyakorlatias képzés…) Egy idézet igazságát sikerült megértenem “röpke” 3 év alatt:

Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk magunkról, hanem hogy keveset gondolunk magunkra.

C.S. Lewis

Illetve az első felét már korábban tanultam meg, vagyis, hogy az alázat nem önmagam lebecsülése. Az alázatos ember is nagyon jól tudja, hogy mik a képességei, és egyáltalán nem ássa el a talentumait. Befekteti, de tudván, kinek dolgozik és kinek tartozik számadással értük. Tudja, hogy az összeset kapta, és ezért még nagyobb a felelőssége, mintha saját maga szerezte volna őket. Ez sem volt egy könnyű lecke, de legalább kellemes volt a tanulási folyamat.

Viszont most azt kell keserves tapasztalatok árán megtanulnom, hogy az alázat nem (/sem) rólam szól. Ez az egész folyamat nem arról szól, hogy ÉN legyek alázatos, hanem arról, hogy ISTEN dicsőüljön meg az életemben és közben meglássak, segítsek MÁSOKAT. A gondolataim ne magam és a kis életem dolgai körül forogjanak, hanem Isten országán és mások jólétén. Ezért tudja Isten csak és kizárólag az alázatos embereket használni – és itt jön képbe a másik kérésem Isten felé, amiről elsőre nem is gondoltam, hogy összefügg az alázattal: hogy hasznos eszköz legyek a kezében. Mert hogyan tudnék használható lenni, ha csak azt nézem, hogy ez NEKEM miért jó? Hogy ÉN mennyit fejlődhetek ezzel? Én, én, én, én, én… Az egész életem eddig csak rólam szólt. És őszintén… nekem már elegem van saját magamból. Eléggé a kút mélyén érzem magam. Vagy a rabszolga-menetben, azon tűnődve, hogy hogyan jutottam idáig. Vagy a börtönben, megint csak az okokat találgatva. De tanulok, mindenből tanulok! Most értem meg igazából azt, amit Mike Sámuel mond egy ideje Józseffel kapcsolatban, és hogy ez az én életemre is mennyire igaz. Bár én még talán nagyon az elején járok ennek a történetnek és az alázat iskolájának, de annyira jó, hogy egész héten az visszhangzott a fejemben, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, az be is fogja fejezni. Ez éltet, mert egyébként nem könnyű kitartani úgy, hogy nem látom a terv minden részletét. Annyit látok, hogy Isten ezt most nagyon meg akarja tanítani nekem – nagyon kértem is erre. Amit most megtanulok, az kétségtelenül jót tesz nekem, de remélem, hogy később a javát szolgálom majd vele másoknak is, mint József, hiszen őt előre küldte az Úr, hogy megmentse a népét általa. Azt nem gondolom, hogy bárkinél is előrébb járnék, azt viszont hiszem, hogy célja van az Úrnak velem akár mások életében is, és nem szórakozásból mártogat egyik pácból a másikba. Kíváncsi vagyok; vajon mi az Úr terve a következő időszakra? Hogyan fog engem használni? Mi mindent kell még megértenem, és mennyire lesz nehéz? És mi lesz a harmadik lecke? 

Talán a türelem, vagy hogy ne kérdezzek annyit…  

Helyzetjelentés

Ez már a sokadik próbálkozás arra, hogy leírjam, mi játszódik le bennem mostanában. Kicsit kusza ez az időszak, és talán ez a bejegyzés is, de azt hiszem, ez lesz az igazi. (Lehet, hogy éppen ezért.)

Kicsit másként képzeltem ezt az egész „újjászületett hívőséget”. Azt gondoltam, hogy bonyolultak a dolgok, és az egész lényege az, hogy megfejtsem a titkokat. Majd ha ez megvan, akkor boldogan élek, míg meg nem halok, és persze azután is. Ehelyett minden sokkal egyszerűbb, mint vártam, de ennek ellenére jóval nehezebb a feladat, mert ki kell tartani. És nem abban van igazán a nehézség, hogy megtegyek, hanem hogy elengedjek és letegyek dolgokat – újra és újra. (Legalább is most ezzel küzdök.) Azt már elfogadtam, hogy van, amit valószínűleg nem fogok megérteni, és hogy nem leszek mindenben jó. Igyekszem kiaknázni a saját elásott talentumaimat és letenni a pénzváltók asztalára. Már tudom, hogy a hitpróba igazából hűségpróba. Kitartok-e Isten mellett akkor is, amikor látszólag a kisujját sem mozdítja értem? Amikor nem tűnik olyan igazságosnak az élet…

De nemrég azt is felfedeztem, hogy az igaz ember egyik legfőbb tulajdonsága az őszinteség. Hiszen ahogy él, az igaz. Igazságra törekszik önmagában és a kapcsolataiban. Mennyit küzdöttem ezzel a területtel… És nem állítom, hogy már célba értem volna. De már nagyon sokat tanultam erről, és a másokkal való kapcsolatról is. Azt hiszem, valahogy a kettő építette egymást. Ahogy kezdtem megnyílni másoknak, úgy kellett az őszinteségben is fejlődnöm. És minél őszintébb voltam magammal, annál jobban mertem megmutatni az igazi énemet másoknak. Na és persze Istennek. Határozottan állítottam volna, hogy én márpedig mindent elmondok Istennek őszintén, de mikor tényleg őszinte voltam magammal, akkor rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű az. Főleg akkor, ha nagy gáz van idebent. De ebben is lehet fejlődni! És kell továbbra is…

A napokban pedig kineveztem a 18. zsoltárt a hivatalos kedvencemnek. (Spoiler veszély!) A teljes megváltás benne van. Először a halál kötelei fonódnak rám, szinte fizikailag érzem az ellenség nyomását. Nem is abban, hogy nem mennek a dolgok, és csapás csapást követ, hanem hogy mindezekben sikerül elcsüggesztenie, elvennie a reményt és a bizalmat, félelmet keltenie. És annyira tetszik az a kép, ami ezután jön: Isten, mint egy szuperhős, megelégeli hogy bántanak engem.

Szeretem a Marvelt, de azért mégiscsak Isten az igazi bosszúálló. Olvasd csak el! Hatalmas erővel jelenik meg, beleremeg az egész föld. És mindezt miért? Megment, mert gyönyörködik bennem. Na, ezt próbáld meg lenyelni te magabizonytalan leány! Az önbizalmam annyira összeszűkült, hogy ez már túl nagy falat neki. Nem is az én érdemem, hiszen a tetteimmel legtöbbször inkább az ellenkezőjét váltom ki. Akkor mégis miért gyönyörködik bennem? Mert Jézus vére által megtisztított a bűneimtől. Elvégeztetett, vagyis én már nem tudok ehhez hozzátenni. Nincs is szükség rá. Elfogadtam a kegyelmet, Isten pedig messzire vetette vétkeimet. Hogy miért szeret engem, talán sosem fogom megérteni. Nem értem, hogy hogyan tudja figyelmen kívül hagyni azt a sok rosszat, amit tettem, csak hálás vagyok érte, és azért, hogy szeret. Ez képes felemelni akármilyen mélységből.

De az én részem is ott van: harcolni tanít. Végső soron ugyanis nekem kell kiirtani magamból az ellenséget. Nekem kell győzni a kísértések felett, szeretetet adni gyűlölet helyett, megbocsátani, jóval legyőzni a rosszat. És ezekre mind felkészít. Amikor pedig élesben megyünk, az ellenség már csak a látványától is reszket. Nem nagyon értek a háborúhoz, de biztos vagyok benne, hogy az ellenséget könnyebb legyőzni, ha sikerül megfélemlíteni. Isten pedig ezt mind elvégzi. Az én dolgom az, hogy ne hagyjak életben egyet sem közülük.

Említettem, hogy minden egyszerű, és mégis nehéz. Miért nehéz? Mert még mindig ragaszkodok a kormányhoz, meg a terheimhez. Jól szemlélteti a problémát az alábbi történet:

„Ment a vándor az úton, kínlódva a hátán cipelt nehéz teher súlyától. Arra jött egy férfi, aki egy lovaskocsit hajtott. A vándor mellé húzódva a férfi megszólította:
– Uram, látom, hogy nehéz terhet cipel, és kimerült. Nem ülne fel inkább a kocsimra, ahelyett, hogy tovább cipeli ezt a nehéz terhet?
– Dehogynem – felelte a vándor, és felszállt a kocsira. – Így már nem kell ezzel a teherrel baktatnom tovább.
Egy kis idő múlva a kocsis hátranézett, és igen meglepődve látta, hogy a vándor hátán még mindig ott feszül a terhe.
– Uram, miért görnyed még mindig a teher súlya alatt, ha egyszerűen le is tehetné? – kérdezte.
– Már így is annyit segített – felelte a vándor. – Nem szeretném még jobban kihasználni a jóindulatát.
– De hát nem érti, hogy nem lenne terhemre, ha lerakná ezt a súlyt? – kérdezte a kocsis. – Nézze csak a lovamat: erős és készséges. Arra lett teremtve, hogy nehéz terheket cipeljen. Ráadásul most mindketten cipelik, noha a lovam így is úgy is cipeli, akár a hátán van, akár a kocsin. Így hát kérem, tegye le a terhét, vagy különben ki fog fáradni, és a lovam is úgy fogja érezni, hogy nem méltányolja a képességeit.”

Mennyit kell még tanulnom ahhoz, hogy le merjem dobni a terheimet…? És neked hogy megy?

2 / 3 oldal