Címke: hit

Egocentrum

Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.

Ábrahám és a gyerekszoba problémája

Ábrahám igazán engedelmes fickó volt. Isten azt mondta neki, hogy hagyjon ott mindent, ami addig az otthont és a biztonságot jelentette számára, és menjen egy olyan földre, ahol még sosem járt. De nem kirándulni, hanem letelepedni. És ő elment. The End? A történet csak most kezd izgalmassá válni… Míg kisebb voltam, sokáig úgy tekintettem a megtérésre, mint egy végső célra. Ha az meglesz, akkor kész vagyok, és boldog véget ér a történetem. Utána már nem lesznek gondjaim. Később aztán – ha akartam, ha nem – be kellett látnom, hogy itt még korántsem a stáblista következik életem filmvetítésén. Épp csak elkezdődnek a kalandok és a bonyodalmak. Így volt ez Ábrahámmal is, és úgy gondolom, hogy minden hívő emberrel. Amikor belül már rendben vagy, „szívedben ott a menny”, de körülötted még nincs. Isten fénye ragyog benned, és látod nem csak a környezeted szennyét (hm…környezetszennyezés), de a saját rendezetlen dolgaidat – vagy mondjuk ki: bűneidet is. Akkor kezdődik csak az igazi nagytakarítás, amikor a szívedben beköszönt a tavasz.

Megélhetsz sok mindent, bejárhatsz sok tájat: hegyeket, völgyeket, barangolhatsz erdőben vagy éppen pusztában, víz mellett vagy kietlen helyen. És közben azt gondolod, hogy az volt a legnehezebb hitbeli lépés, hogy elmenj otthonról… Először azt gondoltad, hogy neked mentek el otthonról, nem volt könnyű megtérni, de idővel végül még logikussá is válhat. Emberi ésszel is elfogadható, már természetes számodra. Aztán jön valami olyan, amit nem ennyire könnyű lenyelni. Ami már tényleg túlmegy minden határon. Isten nem kér semmit. Csak ígér. De valami olyat, ami lehetetlennek tűnik. Illetve… az is. Egy kilencven éves öregasszony fiút szül egy százéves öregembernek. „Kizárt. Olyan nincs. Persze, Isten mindenható, na de miért tenne ilyet? Ez abszurdum. De miért éppen most? Mennyi lehetősége lett volna rá, mikor még fiatalok voltunk… Hol van az a sok utód, akik elvileg olyan sokan lesznek, mint a csillagok?”

De Ábrahám mégsem tett fel ilyen kérdéseket. „Ábrahám hitt az Istennek”. Elhitte, hogy Isten számára nincs lehetetlen, és nem ígérget felelőtlenül. Úgyhogy – az én képzeletemben, de lehet, hogy a valóságban is – elkezdte előkészíteni a gyerekszobát. Bár Isten nem kér semmit, „csak” ígér, a hit mégis cselekszik. „Hite együttműködött cselekedeteivel”. (Leszámítva azt a kis magánakciót…) A földműves, ha esőt kér, és hiszi, hogy megkapja, nem öntözőrendszerek árait hasonlítgatja össze a neten. Előkészíti a földjét. Nem „biztosítja be magát”. Nem magában bízik. Hiszen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában…