Címke: kegyelem

Egocentrum

Eljutottam egy olyan pontra, hogy belefáradtam abba, hogy a saját kívánságaimat próbáljam meg beteljesíteni. Abba, hogy én legyek a középpontban. Valahogy már nem okoz örömöt az, ha elérem a saját céljaimat, ha azt Isten nélkül teszem. És ennek én mérhetetlenül örülök. Azt hiszem, ez az első lépcső afelé, hogy ne a magam életét akarjam élni, hanem Krisztus éljen bennem. Annyit imádkozok azért, hogy végre ki tudjak lépni az önmagam körüli forgolódásból, ami szépen lassan mérgez meg mindent, ami csak körülvesz… Ennek mindkét véglete jelen van, az önsajnálat és önmagam felmagasztalása is. Végső soron minden rám tereli a figyelmemet. Ez az énközpontúság, az önimádat, még akkor is, ha nem szeretem azt, aki vagyok, pont emiatt. És amíg ez az egész oda vezet, hogy újra csak magamon gondolkodok, nem is fogok kijönni ebből.

A mai ember egocentrikus. De valószínűleg a tegnapi ember is az volt. Csak ma már nyíltan, és még ünnepli is. Azokat istenítjük, akik megvalósították az álmaikat, mertek kilépni a rossz helyzetükből vagy előnyt kovácsoltak belőle. Nem okoz gondot kilépni egy házasságból, egy kapcsolatból, mert nekem már nem jó, nem azt adta, amit vártam tőle, vagy van jobb. És még én vagyok a bátor, mert meg mertem ezt tenni. Nem okoz gondot otthagyni a gyülekezetemet, amint felüti a fejét a legkisebb probléma, hiszen úgyis van még sok más gyülekezet. Az élet hosszútávra tervezett dolgairól is azt hisszük, hogy úgy válogathatunk közülük, mint egy svédasztalon, és ha valami mégsem tetszik, azt majd kitoljuk a tányér szélére. A jólét arra késztet bennünket, hogy pazaroljunk, mintha kifogyhatatlan lenne a készlet. Isten kegyelméről is úgy beszélünk, mintha nem lenne mellette a szentsége és igazságossága is. Lesz majd egy nap mindenki életében, amikor már nem tud megtérni, ha addig nem tette. Lehet ez a halálunk napja, vagy amikor Jézus visszatér, de biztosan nem marad el.

Hálát adok Istennek, hogy formálja a szívemet. Én is ilyen önimádó, a magam életét megtartani akaró ember vagyok. De Jézus azt mondja, hogy aki saját maga akarja megtartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki viszont elveszíti az életét Őérte, aki feladja önmagát és a saját elképzeléseit az életéről, az fogja igazán megtalálni azt. Viszont, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megtenni. Nekem sok, nagyon sok elképzelésem van az életemről, amik olyan klassznak tűnnek, és mindig az jut eszembe: mi van, ha Istennek egészen más terve van az életemre, amit én nem akarok? Lehet, hogy tele lesz szenvedéssel, és kínnal. Persze lehet, hogy nem, de ha ezekre gondolok, akkor félek feladni a saját terveimet, mert attól félek, hogy fel kell adnom a legmélyebb vágyaimat is. Inkább próbálom Isten akaratát a magaméhoz hajlítani.

Akkor most ki itt az Isten? Nem ismerős ez a gondolkodásmód valahonnan? Mintha már olvastam, hallottam volna olyan történeteket, amikor az emberek istent akartak játszani. Az első eset egy szép kertben történt. A tegnap embere is fel akarta cserélni a sorrendet, dzsinnt akart csinálni a Mindenható Úrból, aki őt is teremtette. Elvárjuk Istentől, hogy teljesítse akaratunkat, bezárjuk Őt egy lámpásba, és majd előhúzzuk, amikor kell. Csakhogy ez egy fikció. Ilyet nem tehetünk Istennel. Megölni sem tudjuk Őt, csak úgy, ha Ő ezt önként vállalja. Semmit nem tehetünk, ha Ő nem engedi meg. Miért gondoljuk, hogy a saját életünket irányíthatjuk? Az Ő tulajdona vagyunk. Megtehette volna, hogy rám sem hederít, vagy akaratom ellenére a követőjévé tesz. De Ő szabad akaratot adott. Ez viszont nem változtat azon, hogy Ő az Isten, és én a teremtmény. Ha ezt végre el tudom fogadni, és nem küzdök azért, hogy minden az akaratom és elképzeléseim szerint történjen, akkor felszabadulok. Akkor megtalálom az életemet. Isten ismer a legjobban, és figyelembe veszi a vágyaimat is. Ő akarja nekem a legjobbat. És ez a “legjobb” nem feltétlenül jelent jólétet és gazdagságot. De azt igen, hogy ha Isten mellett kitartok, akkor minden a javamra válik. És az jó. Végső soron, az nagyon jó.

Alázat – 2. lecke

Tudod, amikor azt kértem Istentől, hogy tanítson engem alázatosnak lenni, akkor azt vártam, hogy valami szép kis elméletet ültet a fejembe, egyfajta “megvilágosodást” idéz elő bennem, és onnantól kezdve alázatos leszek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az alázathoz meg kell alázni magam. (Fura, mi?) Arra meg végképp nem, hogyha nem teszem meg én, akkor megteszi Ő. Az elmúlt hónapokban irományok rengetege vesztegelt a gépemen, mert egyszerűen sehogy sem tudtam megfogalmazni azt, hogy mi történik velem. Az az igazság, hogy nem is értettem, csak próbáltam válaszokat találni. De most már látom összefüggésében az egész utóbbi időszakomat (főleg ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet), és azt, hogy miért ért engem az elmúlt években annyi nehézség és veszteség. Viszont valahogy ebben az egészben én nem büntetést látok, hanem inkább egy kegyelemből finanszírozott tanfolyamot. Egy alázat-tanfolyamot, amibe talán még csak most kóstoltam bele. (Eléggé gyakorlatias képzés…) Egy idézet igazságát sikerült megértenem “röpke” 3 év alatt:

Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk magunkról, hanem hogy keveset gondolunk magunkra.

C.S. Lewis

Illetve az első felét már korábban tanultam meg, vagyis, hogy az alázat nem önmagam lebecsülése. Az alázatos ember is nagyon jól tudja, hogy mik a képességei, és egyáltalán nem ássa el a talentumait. Befekteti, de tudván, kinek dolgozik és kinek tartozik számadással értük. Tudja, hogy az összeset kapta, és ezért még nagyobb a felelőssége, mintha saját maga szerezte volna őket. Ez sem volt egy könnyű lecke, de legalább kellemes volt a tanulási folyamat.

Viszont most azt kell keserves tapasztalatok árán megtanulnom, hogy az alázat nem (/sem) rólam szól. Ez az egész folyamat nem arról szól, hogy ÉN legyek alázatos, hanem arról, hogy ISTEN dicsőüljön meg az életemben és közben meglássak, segítsek MÁSOKAT. A gondolataim ne magam és a kis életem dolgai körül forogjanak, hanem Isten országán és mások jólétén. Ezért tudja Isten csak és kizárólag az alázatos embereket használni – és itt jön képbe a másik kérésem Isten felé, amiről elsőre nem is gondoltam, hogy összefügg az alázattal: hogy hasznos eszköz legyek a kezében. Mert hogyan tudnék használható lenni, ha csak azt nézem, hogy ez NEKEM miért jó? Hogy ÉN mennyit fejlődhetek ezzel? Én, én, én, én, én… Az egész életem eddig csak rólam szólt. És őszintén… nekem már elegem van saját magamból. Eléggé a kút mélyén érzem magam. Vagy a rabszolga-menetben, azon tűnődve, hogy hogyan jutottam idáig. Vagy a börtönben, megint csak az okokat találgatva. De tanulok, mindenből tanulok! Most értem meg igazából azt, amit Mike Sámuel mond egy ideje Józseffel kapcsolatban, és hogy ez az én életemre is mennyire igaz. Bár én még talán nagyon az elején járok ennek a történetnek és az alázat iskolájának, de annyira jó, hogy egész héten az visszhangzott a fejemben, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, az be is fogja fejezni. Ez éltet, mert egyébként nem könnyű kitartani úgy, hogy nem látom a terv minden részletét. Annyit látok, hogy Isten ezt most nagyon meg akarja tanítani nekem – nagyon kértem is erre. Amit most megtanulok, az kétségtelenül jót tesz nekem, de remélem, hogy később a javát szolgálom majd vele másoknak is, mint József, hiszen őt előre küldte az Úr, hogy megmentse a népét általa. Azt nem gondolom, hogy bárkinél is előrébb járnék, azt viszont hiszem, hogy célja van az Úrnak velem akár mások életében is, és nem szórakozásból mártogat egyik pácból a másikba. Kíváncsi vagyok; vajon mi az Úr terve a következő időszakra? Hogyan fog engem használni? Mi mindent kell még megértenem, és mennyire lesz nehéz? És mi lesz a harmadik lecke? 

Talán a türelem, vagy hogy ne kérdezzek annyit…  

Sziklamászás

Mindenki egy cél felé törekszik: felfelé. De oda nehéz az út. Meredek sziklafalon lehet csak feljutni. Minden könnyű út egy idő után szakadékba torkollik, vagy lassan, észrevétlenül lejt egy kissé. Bár kétségtelen: tényleg sokkal pihentetőbb. De nem a kívánt célt fogjuk elérni a végén. Ez a céltévesztés. A bűn.

Vagy próbálkozhatunk szabálytalanul felkapaszkodni. Kötél, és mindenféle védőfelszerelés nélkül. Előbb-utóbb azonban rá kell jönnünk, hogy ehhez kevés az erőnk. Túl hosszú az út ahhoz, hogy egyedül végig tudjuk járni. Nincs megszentelődés saját erőből, nincs változás csak az akaratunk által. Elfáradunk, és elkezdünk pihentetőbb utakat járni, amelyek talán még mélyebbre visznek.

Hát nem lenne ésszerűbb elfogadni a kegyelem biztonsági kötelét? Isten teljes védőfelszerelést kínál az egész útra, mindezt ingyen! Ő a szikla tetején fogja a kötél másik végét. Ha nagyon mélyen vagyunk, csak kapaszkodnunk kell a kegyelembe, és Ő felemel bennünket. Amikor elfáradunk, megtart minket és nem enged lezuhanni. Ha visszanyerjük az erőnket, folytathatjuk a mászást azzal a tudattal, hogy ha bármi baj van, a kötél ott lesz. Vannak olyan útszakaszok is, amikor viszont tehetetlenek vagyunk, és egyszerűen hagynunk kell, hogy Isten vigyen minket.

De ha ez ennyire egyszerű, akkor mégis miért ilyen nehéz? Az egyetlen, ami ettől visszatarthat minket az a bizalmatlanság. A kétség, hogy talán Isten mégsem tart meg bennünket. Vagy nem akar megtartani. Erre nincs bizonyíték, mert akik elmondhatnák, hogy Isten valóban megtart-e mindvégig, azok már nem ezen a világon élnek. Amíg itt élünk, addig azt kell eldöntenünk, hogy elhisszük-e ezt, vagy nem. Aztán ennek megfelelően kell élnünk. És ha kételkedünk? Természetes, hogy félünk, ha az alattunk tátongó szakadékra tekintünk… Felfelé kell néznünk, és erősen kapaszkodnunk a kegyelembe!