Címke: látszat

Kívül-belül

Ha valaki követ Facebookon vagy Instagramon, akkor láthatta, hogy az utóbbi időben inkább rövidebb terjedelemben osztottam meg gondolatokat, így ez az oldal picit el lett hanyagolva. Ennek nincs különösebb oka, leginkább csak nem gyűlt össze annyi gondolat egyszerre, hogy érdemes lett volna hosszabb bejegyzést szentelni neki. De a napokban ez megváltozott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért olyan nehéz nekem Istennel napi kapcsolatban maradni, naponként őszintén feltárni Előtte a szívem, naponként letenni a terheimet és bűneimet. És a válasz erre egyébként egészen egyszerű: mert túlságosan ragaszkodom a bűneimhez. Ahogy egyik nagypapám mondta mindig: „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell.” És mennyire igaza volt! Még akkor is a rosszat választom, ha tudom róla, hogy rossz.

A nagy miértek közepette végül azt ismertem fel, hogy egyszerűen nem jó a fókuszom. Mert amíg csak magamra, vagy a mai napra tekintek, hogy mihez lenne kedvem, mire vágyom épp, addig persze, hogy nem fogom akarni Isten tervét az életemre, ha az éppen aktuálisan nem illik az én tervembe. (Olyan is van, hogy egyezik, olyankor valahogy jó hívőnek lenni…) Szóval jó lenne messzebbre látni. És ez simán lehetséges, mert ott a Biblia, ami által megmondta Isten már jó előre, hogy mi lesz. És a lényeg az, hogy vissza fog jönni a ház ura, és jó lenne, ha munkában találna. Annyira szeretném azt hallani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám…”! De ehhez cselekedni is kell az igét, nem csak olvasni.

Szóval ott vagyok, hogy tenni kellene… Na, de mit és hogyan? A napokban sokszor elém került az a gondolat, hogy ne a külsőt tisztogassam, hanem a belsőt. Az a veszélye a külső tisztogatásának, hogy az emberek előtt ugyan tisztának tűnök, de Isten előtt, aki belém lát, ugyanolyan szennyes maradok. De az is igaz, hogy én csak a külsőt tudom megtisztítani – legalább is valamennyire. A szívemet csak Isten tudja megtisztítani. Sőt, kicserélni. És Ő egyébként örömmel meg is tenné, ha én kérném Tőle. Itt jön be megint a fókusz kérdése, hogy mire nézek, mit tartok fontosabbnak? A pillanatnyi jólétemet és kényelmemet, vagy az örök életemet és Isten véleményét?

Nagyon mélyen hatott rám J.F. Lövgren – És lámpásaik kialusznak c. története. (Ha valaki még nem olvasta volna, nagyon ajánlom!) Gyülekezetbe járó embereket mutat be, mégis két táborra különülnek el a szereplők: akik tényleg hisznek, és akik csak a gyülekezet tagjai. Az egész történeten át érződik a kétféle ember közötti különbség, mégis akkor lesz igazán szembetűnő, amikor egyik napról a másikra érdekes égi jelenségek tűnnek fel. Akik igazán hisznek, azoknak nem különösebben változik meg a viselkedése, olyanok, mint amilyenek eddig is voltak. De a többieken hirtelen valamiféle ébredés-hullám fut keresztül, elkezdenek adakozni, kibékülnek ellenségeikkel, minden gyülekezeti alkalmon részt vesznek, kedvesek a családtagjaikkal, és nagyon csilli-villi keresztyének válnak belőlük. Hiszen bármelyik nap itt lehet az Úr, ugyebár! De ahogy telnek a napok, és a „várva-várt” Jézus csak nem jön vissza, kezd alábbhagyni a lelkesedés, és szépen lassan visszafolyik a medrébe a kiáradt lelkesedés patakja. Spoiler: a történet végén tényleg megtörténik az elragadtatás, de váratlanul, éppen a gyülekezet fennállásának jeles évfordulós ünnepségén. Van, aki ez utánra halasztotta megtérését, bűneinek rendezését, de már nem tehette meg. És a gyülekezet nem hívő tagjai ott maradtak dühöngve és kétségbeesve a szépen feldíszített imaházban.

Sajnos nagyon is valószerű ez a történet és elgondolkodtatott engem is, hogy vajon melyik táborba tartozom? Mi jár át, amikor arra gondolok, hogy ebben a pillanatban visszajön az Úr? Vagy ha még lenne előtte egy napom, mit tennék másként? És erre az a legjobb, ha azt tudjuk válaszolni, hogy semmit. Hiszen akkor már most is rendben van az életünk. Félreértés ne essék, nyilván mindig tudnánk önmagunkhoz képest jobbak lenni, de itt nem is erről van szó. Az életünk nem ér itt véget, és én úgy hiszem, hogy a mennyben is nagyon sokat fogunk tanulni és fejlődni. De amit nem tehetünk már meg Jézus visszajövetele után, az a megtérés, a bűneinktől való elfordulás. Ha viszont ezt megtettük, akkor „bent vagyunk”. Persze ezt kell még árnyalnunk azzal, hogy mit kezdtünk az idővel és a lehetőségeinkkel, ami adatott, azután, hogy megtértünk. Kamatoztattuk-e a talentumainkat, hogy gazdánk a többszörösét kaphassa vissza? Ez volt-e a legfontosabb dolog az életünkben, a prioritás-listánkon ez foglalta-e el az első helyet? Vagy csak akkor szolgáltunk, amikor éppen kedvünk szottyant? Akkor olvastunk csak Igét, amikor már szorult helyzetben voltunk? Akkor imádkoztunk, amikor mások is láttak, vagy csak akkor, amikor úgy éreztük? Miért nevezzük magunkat keresztyénnek, Krisztusinak? Van rá alapunk? „Lesüt rólunk”, hogy azok vagyunk? Mi van valójában a szívünkben?

És itt jön képbe megint a külső és a belső viszonya. Talán sokat szolgál valaki, mégsem lesz az kedves Isten előtt, mert képmutató módon tette azt. De az is becsapja magát, aki csak olvassa az igét, és nem tesz semmit. Ismételnem kell magam: a külsőt talán megtisztíthatjuk, de a belsőt nem. A bűneinket csak Isten bocsáthatja meg, csak Ő tisztíthat meg tőlük. De nem kell kétségbeesni, ha felismertük, hogy nem tiszta a szívünk! Lehet változni, lehet megtérni! És a jó hír, hogy elég, ha kérjük Istent, hogy tisztítsa meg a belsőnket, mert azzal együtt a külső is tiszta lesz. Nem kell ehhez erőlködnünk. A tisztaságunk megőrzése viszont már nekünk is feladatunk, de még ebben is kapunk segítséget. A szolga-úr példázatok annyiban eltérnek a valóságtól, hogy a mi Urunk sosem hagy magunkra minket, Lelke által mindig velünk van! Egy nap pedig majd meglátjuk Őt színről-színre. Az a nap pedig már közel van. Legyünk hát az Ő követői kívül-belül!

A látszat

Most tehát az embereket akarom meggyőzni, vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.

Galata 1:10

Olykor érdemes feltenni a kérdést: Kinek és miért akarok tetszeni? Miért keresem inkább az emberek megbecsülését, miért nekik szeretnék inkább megfelelni, mint Istennek?

Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.

Efezus 4:25

A legveszélyesebb a képmutatásban az, hogy működik. Ha valaki elég ügyes, fenn tudja tartani a látszatot. Lehet, hogy olyannyira, hogy a végére ő maga is kezdi elhinni a saját hazugságait. Apróságokról van itt szó, nem kell eget rengető füllentésre gondolni. „Hát, azért nem teljesen így történt, de így jobban hangzik… Nem ezt gondolom valójában, de mindenki más is ezt mondja, úgyhogy akkor én is… Imádkozom valami megszokottat, pedig most nagyon nem ez van bennem, de hát mit szólnak mások… de ez a szokás a gyülekezetben…”

Folytathatnám a sort míg csak ki nem fogyok a memóriából. Miért jó ez nekünk? Ha bárkit is igazán boldoggá tett ez, szívesen meghallgatnám a tapasztalatait a témában… Való igaz, könnyebb ez az út. Könnyebb takargatni a vétkeimet, mint bevallani. Könnyebb beállni a sorba, mint kiállni a véleményemért. Könnyebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint belátni, hogy gyenge vagyok. Könnyű út, mert jó széles. Sokan is vagyunk rajta…

A bökkenő csak az, hogy Isten nem preferálja a széles utat. Azt mondja, hogy az a halálba visz. Ő a keskeny útra hívott el minket. És az, hogy keskeny, nem azt jelenti, hogy épp csak nem annyira széles. Hanem hogy tényleg nehéz rajta járni. Nem kényelmes. Egyáltalán nem. De hát ez visz az életre… Akkor már csak az a kérdés, hogy merre akarunk menni…? Isten elénk adta a két választási lehetőséget: élet vagy halál. Válaszd hát az életet! Ez utóbbit is Ő mondta, ami azt jelenti, hogy nem akar minket a halálba küldeni.

Tudom, Istenem, hogy te megvizsgálod a szíveket, és az őszinteségben leled gyönyörűségedet.

1Krónikák 29:17

A másik “gond” a képmutatással az, hogy Istennel szemben viszont nem működik. Becsaphatod a lelkipásztorod, a gyülekezeted, a tanárodat, a főnöködet, a barátaidat, a családodat, még magadat is. De Istent nem. Ő nem azt nézi, ami a szeme előtt van, amit a kirakatba tettél, amit felcicomáztál, vagy lefedtél valamivel. Látja, hogy mi lapul ott legbelül, még akkor is, ha te nem látod. Vagy nem akarod látni…

Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.

1Korinthus 11:31-32

Micsoda kegyelem az, amikor Isten beleenged egy próbába, hogy meglásd, mit ér a hited! Nem azért próbál meg Isten, mert különben csak találgatni tud, hogy vajon tényleg őszinte vagy-e. Neked van rá szükséged, mert ha nem kerülsz olyan helyzetbe, ami kimozdít a saját felépített kis világodból, akkor túl későn fogsz rájönni, hogy amit te kősziklának véltél, csupán homok volt. Mi ebben a kegyelem? Hát az, hogy Isten ezek után is vár haza! Nem azért teszi, hogy megszégyenítsen mindenki előtt. Nem azért, hogy aztán jól kinevessen. Nem is azért, mert éppen unatkozott, és gondolta, hogy jól kiszúr valakivel, és pont te kerültél sorra. Azért teszi, mert fontos vagy neki, és nem akarja, hogy hazugságban élj! Nem akarja, hogy olyan hitbe kapaszkodj, amiről majd csak az ítéletkor derül ki, hogy hamis volt. Ez kegyelem!

De csak akkor éri el a célját, ha alázattal elfogadjuk. Mert nem muszáj. Nem muszáj a mennybe kerülni. De oda kerülhetsz, ha akarsz. Megtérhetsz. Áttérhetsz a keskeny útra. Bármikor megteheted, amíg élsz. Isten nem fog elutasítani, hiszen alig várja, hogy menj felé! Visszatérhetsz a keskeny útra. Nehéz, piszkosul nehéz. De nem nehezebb, mint egy örökkévalóságon keresztül azzal a tudattal létezni Istentől távol, hogy megtehetted volna, de nem tetted, mert… kényelmetlen volt. Mennyire abszurd ez így leírva! Hát mire vársz még? Egy földi életed van, itt és most kell eldönteni, hogy hova akarsz menni! Te döntöd el! Micsoda szabadság van ebben! Egyedül a te jogod eldönteni, hogy mit akarsz! Persze az ördög ajtóstul ront be a házba, Jézus pedig kitartóan kopogtat. De tiéd a ház, és a te szíved joga, hogy kit engedsz be!

Téríts magadhoz Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira!

Jeremiás siralmai 5:21-22

Minden nap dönteni kell, pláne Isten mellett, mert az ördög nem tartja tiszteletben, hogy te Jézust akarod követni. Próbál minden kis résen beférkőzni. Neki már az is jó, ha sikerül a lelkiismereted elhallgattatnia. Felőle nyugodtan élhetsz vallásos, „jó” életet. Sőt, annak örül a legjobban, ha az egész hited csak megszokássá válik, és Istent szépen lassan kiszorítják a programok, üres liturgiák, hazug dicsőítések, képmutató „Áldjon meg az Úr!” köszöntések, hátak mögötti panaszáradatok, jelentés nélküli úrvacsorák, hamis imádságok, elfelejtett nyugalomnapok, szkennelő Bibliaolvasások, “instant napi csendességek…”

Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!

Kolossé 3:2

Nagyon sokat jelentett, amikor felismertem, hogy Jézus az olyan kedvesen hangzó szavait a farizeusokhoz, a „hívőkhöz” intézte, amikor azt mondta, hogy viperák fajzatai. Nem a vámszedőkhöz, akik lepaktáltak a rómaiakkal. Nem a paráznákhoz, akik házasságokat tettek tönkre a megélhetés reményében. Nem a rómaiakhoz, akik kíméletlenül uralmuk alá hajtották az országot. Nem, hanem azokhoz, akik köztiszteletben álltak, felnéztek rájuk, követték a parancsaikat, mert ők képviselték Istent ebben a romlott világban. Legalább is ezt kellett volna tenniük. Épp ez a baj! Törvényeket gyártottak, amit csak ők tudtak betartani, vagy olykor még ők sem. De amikor elestek egy bűnben, nem kérték a megbocsátást, hanem minden erejükkel azon voltak, hogy eltakarják a vétkeiket mások és – ha lehet – az Úr elől is. Ha ezt az energiát arra fordították volna, hogy Istent keressék…! Nekik mondta Jézus (és nekünk is):

Hogyan is tudnátok bennem hinni? Hiszen szeretitek, ha az emberek megdicsérnek titeket, de nem törekedtek arra, hogy az egyetlen Istentől kapjatok dicséretet!

János ev. 5:44

És az a szomorú, hogy ez ma is annyira ismerős történet. Még véletlenül sem akarok ítélkezni senki felett, ez az én történetem (is). Jézus óva inti a tanítványait a farizeusok kovászától. Nem véletlen, hiszen minden Jézust követőben előbb vagy utóbb megjelenik ez a kísértés. Megízleljük, hogy milyen szabadnak és erősnek lenni, és elkezdjük azt hinni, hogy ezt a mi kezünk szerezte nekünk. Ez jár nekünk. A kegyelem csak azoknak kell, akik tényleg bűnösök. Közben persze tudjuk, hogy ez nem igaz, azért nekünk is van szemünk, és látjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. De ezt nem tudhatja meg senki. Ezért igyekszünk képet festeni magunkról, ahelyett, hogy hagynánk, hogy Isten dolgozzon rajtunk. Így a végére egy nagy maszlag lesz belőlünk…

Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

1Korinthus 10:12

Milyen fájdalmas ez az egész! „Nem kellene ennek így lennie testvéreim…” Mindezek után feltenném újra a kérdést: Kinek akarok tetszeni? Mi a fontosabb? Hogy a földi életemben felépítsek egy képet magamról, ami lehet, hogy nem igaz, de legalább sokaknak tetszik, vagy az, hogy az örök életemet hol töltöm el? Ezt neked kell tudni, és eldönteni, hogy továbbra is arra mész-e. Legyen világos a cél, hogy világos legyen az út. Ha nem tudod, hová tartasz, honnan tudnád, merre menj?

Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

1Korinthus 15:19

Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?

Máté 16:24-26