Címke: megbocsátás

Békekötés magammal

Furcsa szerzet az ember. Maga a két lábon járó kettősség. Képes önmagát a végletekig gyűlölni és imádni – akár egyidőben. A keresztény ember sem kivétel ezalól, talán csak annyiban, hogy nála ott van a kulcs az önmagával való kibéküléshez. Persze ehhez előbb teljesítenie kell az előző pályát, ahol Istennel kell kibékülnie. A jutalom a kulcs, mellyel önmagában is békességre lelhet. De a kulcsoknak van egy olyan tulajdonsága, hogyha nem használod őket, akkor nem érnek semmit, nem jutsz előrébb velük.

Ez a kulcs sokáig lapult az én zsebemben is. Megbánt, Istennel és emberekkel elrendezett bűneimet újra és újra megvallottam, letettem a kereszt lábánál, majd felvettem és ismét hordoztam terhüket. Elhittem, hogy Isten megbocsátott, de engem még bántott a dolog. Nem éreztem szabadnak magam, hiába vallottam meg újra és újra és újra… Nem változott semmi.

De milyen kegyelmes az Úr, hogy adott az embernek segítőtársakat, akik bevilágítanak tanácsukkal az érzelmi ködfelhőtől elnehezült gondolatvilágunkba! Így láttam meg én is azt, amit az ismereteim alapján tudtam, de el volt rejtve a szemem elől: meg kell bocsátanom magamnak. Ha Isten megbocsátott, ki vagyok én, hogy ne bocsássak meg magamnak? Akár hetvenszer hétszer is. Minden alkalommal meg kell ezzel küzdeni, és talán mindannyiszor mások segítségére is szükségünk lesz. Máskor talán mi tudunk segíteni. Szerintem csodálatos ez a körforgás, és sokkal jobb, mintha az ember egyedül éri el a kívánt célt. Megnyílni egy másik embernek félelmetes. Feltárni olyan dolgokat, amikre te is csak akkor ébredsz rá, ijesztő. De az ember úgy lett megteremtve, hogy akkor érezze jól magát, ha nincs egyedül, ha megoszthatja magát másokkal. Ettől mondjuk még furább az ember, hogy az ad neki igazi örömöt, amikor nem magával törődik, de valamiért Isten ezt így látta jónak. Nekünk így a jó. (Ezért arra bátorítalak, hogyha nincs legalább egy ilyen bizalmas személy, akivel megoszthatod, ami benned van, akkor imádkozz érte, hogy legyen, és legyél nyitott, amikor „bekopog az ajtódon”!)

A járványhelyzet miatt viszont az ember sokat lehet kettesben önmagával is, ami talán sokaknak nem olyan jó élmény, ha nem kedvelik saját maguk társaságát. Számtalanszor észrevettem magamon is, hogy kerülöm a csendet, nem akarok magammal találkozni. Ugyanakkor az imáim középpontjában én állok, de a kérés mindig a változásra irányul. Jogos a következtetés, miszerint nem szeretem saját magam. De hogyan is szerethetném, amikor ezt meg ezt meg ezt tettem, ilyen és ilyen vagyok, ezen meg azon gondolkodom, amazt sem tudom véghezvinni… Tehát a tetteim határozzák meg, hogy ki vagyok? Remélem nem, hiszen nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt, amit nem akarok, a rosszat. Akkor hát a gondolataim mondják meg, hogy ki vagyok? De hisz’ a gondolataim válnak később tettekké. Vagy akkor esetleg a jellemem? Arra viszont csak következtetni tudok a gondolataim, a tetteim és esetleg mások véleménye alapján… Egyik sem sziklaszilárd és megnyugtatóan hiteles forrás arra nézve, hogy kiderítsem, ki vagyok.

Akkor kérdezzük meg az alkotót! Nála jobban nem ismerhet senki. Hogy ki vagyok? A Biblia tükrében felfedezhetem. Én is benne vagyok, te is benne vagy. És a legfontosabb tulajdonságunk az, hogy értékesek vagyunk. Nemtől, kortól, bőrszíntől, vérmérséklettől, családi háttértől, anyagi helyzettől, lájkok számától, intelligencia szinttől, mindentől függetlenül. Mindenki, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Erre találhatsz számtalan bizonyítékot, a legnagyobb mégis az, hogy Jézus, Isten Fia az életét adta értünk. Mindenkiért, egyformán, feltétel és kivétel nélkül. Ha ő szeretett és szeret most is, ki vagyok én, hogy ne szeressem magam? Ki vagyok én, hogy ne szeressek másokat? Ha nem szeretem magam, hogyan szeressek másokat?

Szeretet nélkül semmit nem ér, amit teszünk, még ha olyan nagyon jó is. Ez igaz akkor is, ha nem szeretjük magunkat. Isten nem bocsát meg, ha mi sem bocsátunk meg. Ez igaz akkor is, ha magunknak nem bocsátunk meg. A parancs mindenkire, így rám is vonatkozik. Ki vagyok én? Egy ember, alárendelve az Istennek. De Istenem, hát hogyan lehetnék képes minderre, amikor annyira haragszom magamra? Olyan csúnya dolgokat mondtam magamnak, amiket másoknak sose mondanék. Miért hiszem azt, hogy gyűlölnöm kell magam? A bűnt, azt igen. De Te nem azon keresztül tekintesz rám. Te Jézus vérét látod rajtam. Te látod a valóságot. Az én tükröm homályos, a szemüvegem csal. De Te nem kérsz olyat tőlem, amihez nem adod meg a kellő erőt. Minden csak az én hajlandóságomtól függ. És én akarok úgy élni, hogy teljesítsem a Te akaratodat.

„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”

Ezékiel 36:26-27

Bocsáss meg!

Sokféleképpen lehet bocsánatot kérni. Őszintén, vagy muszájból, alázattal, vagy igazából meg sem bánva. Megbocsátani is lehet többféleképpen? Szokás mondani, hogy „megbocsátok, de nem felejtek.” Ezzel mit érek el? Tudatosítom a másikban, hogy amit tett, az annyira szörnyű, hogy soha nem fogom elfelejteni. „Megbocsátok”, mert keresztyénekhez úgy illik, de attól még haragszom, újra és újra észben tartom, hogy megbántottak. Valami nem stimmel… Ha a megbocsátás felszabadít, akkor ez nem az.

Gondoltál már úgy a haragra, hogy azt az embert fogva tartod, akire haragszol? Itt az összefüggés a szeretet és a megbocsátás között. Aki szeret, az nem lesz börtönőr. Sok önkéntes (vagy inkább önkényes?) börtönőr nem érti, hogy így neki sem jobb, hiszen ő is állandóan a börtönben ül, nehogy kiszabaduljon a foglya. Azt hiszi, hogy szabad, de ő ugyanúgy sötétben ücsörög, csak éppen a rácsok másik oldalán. És az a szomorú, hogy sok évet el lehet így tölteni. Észre sem veszik, és pörög az idő. A szabadban történnek a dolgok, jönnek a hírek, mindenki boldognak tűnik, de bennük megállt az idő, ha találkoznak, ugyanott folytatják, nem tudnak továbblépni. Egyiküknek sem jó. Már a legkisebb fény, a szabadság legapróbb fuvallata is bántja őket. „Az csak álomvilág! A valóság itt van lent, és csupa csalódás!” Pedig a fény, a friss levegő csak arra emlékezteti őket, hogy valaha szabadok voltak, és most is azok lehetnének. Csak hát ugye, ahhoz el kellene engedni…

Két kulcs van, mindkettő nyitja a zárat. Az egyik nyilván a börtönőrnél, a másik viszont a fogolynál:

A fogoly: nála van a bocsánatkérés kulcsa. Nehéz anyagból készítették. Csak akkor tudja megemelni, ha van a szívében valódi megbánás. De így kiszabadulhat, akár anélkül is, hogy a börtönőr elengedné. Nem az igazi, nyilván jobb lenne, ha az őr is kijönne vele együtt. De nem kell ott ülnie örökké, Isten felmentést ad neki, és szabadon élhet tovább.

A börtönőr: a megbocsátás kulcsa az övé. Ez sem könnyebb, mint az előző. Különösen akkor, ha azt látja, hogy a raboskodó nem bírja megbánni a tettét, – vagy ami rosszabb – nem is akarja. De nem lehet szabad, amíg ott ül a cella mellett. El kell engednie. Maga mögött kell hagynia. És Isten megvigasztalja, igazságot szolgáltat majd neki.

Mindketten csak akkor lesznek szabadok, ha használják a kulcsaikat, és kilépnek a szabadba.

De ha van önkényes börtönőr, akkor van önkéntes rab is (sok is, ami azt illeti): hiába engedi el a börtönőr a foglyot, ha az továbbra is a cellában ül önmagát vádolva. Már rég szabad lehetne, de nem bocsátott meg magának. A megbánás kulcsa már pehely könnyű, szorongatja, mintha még mindig bánkódnia kellene, és nem fogadja el a felmentő kegyelmet, ami a nyitott ajtó mögött várna rá. Abszurdum, pedig milyen sokszor tesszük ezt mi is! Vádoljuk magunkat vég nélkül, pedig már senki nem akar emlékezni arra, mit tettünk – Istennel az élen. Csak mi emlékeztetjük rá magunkat és másokat is állandóan. Saját magunknak is el kell engednünk a vétkeinket! Nem kell éveket ülnünk egy sötét cellában, amíg letöltjük a büntetésünket. Jézus kifizette az árat, Ő már végig járta azt az utat, amit nekünk kellett volna.

Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.

Róma 8:1

Csak ki kell lépni az ajtón, amit a megbánás kulcsával már kinyitottunk!

Akkor miért vagyok mégis visszaeső bűnöző? Mert amint kilépek a cellán, priuszos leszek. Látható lesz, hogy börtöntöltelék voltam. Jönnek a következmények, az elítélő pillantások (bár azok a szemek sem tisztábbak). Tulajdonképpen csak a szabadban kell igazán felelősséget vállalnom a tetteimért. A börtönben volt idő gondolkodni, a külvilágban viszont cselekedni kell. Szóval kényelmesebb a börtön. Inkább újra visszamegyek az önvádlásba, minthogy a tetteim miatt romokban heverő életemben kelljen rendet tegyek, és építsek valamit. A romok nem túl inspirálóak, azt sem tudom hol kezdjem, és csakhamar elcsüggedek, hogy most sem lesz semmi jobb, nekem már nincs mit kezdenem ezzel a területtel. (Bár egy új börtön talán jól mutatna itt…)

Csak elfelejtjük, hogy valaki értünk jött a börtön elé, amikor kiszabadultunk. Isten vitt haza minket. Persze örültünk volna, hogyha már vissza is épített volna mindent, amit mi leromboltunk, de ehelyett csak egy építési területtel találkoztunk. A csalódásunk leplezhetetlen.

De ne fordulj vissza! Ne menj vissza a celládba! Ne futamodj meg! Nézd csak: egy új templomot akar itt építeni. És ennek a templomnak sokkal nagyobb lesz a dicsősége, mint az előzőnek volt…