Ez már a sokadik próbálkozás arra, hogy leírjam, mi játszódik le bennem mostanában. Kicsit kusza ez az időszak, és talán ez a bejegyzés is, de azt hiszem, ez lesz az igazi. (Lehet, hogy éppen ezért.)

Kicsit másként képzeltem ezt az egész „újjászületett hívőséget”. Azt gondoltam, hogy bonyolultak a dolgok, és az egész lényege az, hogy megfejtsem a titkokat. Majd ha ez megvan, akkor boldogan élek, míg meg nem halok, és persze azután is. Ehelyett minden sokkal egyszerűbb, mint vártam, de ennek ellenére jóval nehezebb a feladat, mert ki kell tartani. És nem abban van igazán a nehézség, hogy megtegyek, hanem hogy elengedjek és letegyek dolgokat – újra és újra. (Legalább is most ezzel küzdök.) Azt már elfogadtam, hogy van, amit valószínűleg nem fogok megérteni, és hogy nem leszek mindenben jó. Igyekszem kiaknázni a saját elásott talentumaimat és letenni a pénzváltók asztalára. Már tudom, hogy a hitpróba igazából hűségpróba. Kitartok-e Isten mellett akkor is, amikor látszólag a kisujját sem mozdítja értem? Amikor nem tűnik olyan igazságosnak az élet…

De nemrég azt is felfedeztem, hogy az igaz ember egyik legfőbb tulajdonsága az őszinteség. Hiszen ahogy él, az igaz. Igazságra törekszik önmagában és a kapcsolataiban. Mennyit küzdöttem ezzel a területtel… És nem állítom, hogy már célba értem volna. De már nagyon sokat tanultam erről, és a másokkal való kapcsolatról is. Azt hiszem, valahogy a kettő építette egymást. Ahogy kezdtem megnyílni másoknak, úgy kellett az őszinteségben is fejlődnöm. És minél őszintébb voltam magammal, annál jobban mertem megmutatni az igazi énemet másoknak. Na és persze Istennek. Határozottan állítottam volna, hogy én márpedig mindent elmondok Istennek őszintén, de mikor tényleg őszinte voltam magammal, akkor rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű az. Főleg akkor, ha nagy gáz van idebent. De ebben is lehet fejlődni! És kell továbbra is…

A napokban pedig kineveztem a 18. zsoltárt a hivatalos kedvencemnek. (Spoiler veszély!) A teljes megváltás benne van. Először a halál kötelei fonódnak rám, szinte fizikailag érzem az ellenség nyomását. Nem is abban, hogy nem mennek a dolgok, és csapás csapást követ, hanem hogy mindezekben sikerül elcsüggesztenie, elvennie a reményt és a bizalmat, félelmet keltenie. És annyira tetszik az a kép, ami ezután jön: Isten, mint egy szuperhős, megelégeli hogy bántanak engem.

Szeretem a Marvelt, de azért mégiscsak Isten az igazi bosszúálló. Olvasd csak el! Hatalmas erővel jelenik meg, beleremeg az egész föld. És mindezt miért? Megment, mert gyönyörködik bennem. Na, ezt próbáld meg lenyelni te magabizonytalan leány! Az önbizalmam annyira összeszűkült, hogy ez már túl nagy falat neki. Nem is az én érdemem, hiszen a tetteimmel legtöbbször inkább az ellenkezőjét váltom ki. Akkor mégis miért gyönyörködik bennem? Mert Jézus vére által megtisztított a bűneimtől. Elvégeztetett, vagyis én már nem tudok ehhez hozzátenni. Nincs is szükség rá. Elfogadtam a kegyelmet, Isten pedig messzire vetette vétkeimet. Hogy miért szeret engem, talán sosem fogom megérteni. Nem értem, hogy hogyan tudja figyelmen kívül hagyni azt a sok rosszat, amit tettem, csak hálás vagyok érte, és azért, hogy szeret. Ez képes felemelni akármilyen mélységből.

De az én részem is ott van: harcolni tanít. Végső soron ugyanis nekem kell kiirtani magamból az ellenséget. Nekem kell győzni a kísértések felett, szeretetet adni gyűlölet helyett, megbocsátani, jóval legyőzni a rosszat. És ezekre mind felkészít. Amikor pedig élesben megyünk, az ellenség már csak a látványától is reszket. Nem nagyon értek a háborúhoz, de biztos vagyok benne, hogy az ellenséget könnyebb legyőzni, ha sikerül megfélemlíteni. Isten pedig ezt mind elvégzi. Az én dolgom az, hogy ne hagyjak életben egyet sem közülük.

Említettem, hogy minden egyszerű, és mégis nehéz. Miért nehéz? Mert még mindig ragaszkodok a kormányhoz, meg a terheimhez. Jól szemlélteti a problémát az alábbi történet:

„Ment a vándor az úton, kínlódva a hátán cipelt nehéz teher súlyától. Arra jött egy férfi, aki egy lovaskocsit hajtott. A vándor mellé húzódva a férfi megszólította:
– Uram, látom, hogy nehéz terhet cipel, és kimerült. Nem ülne fel inkább a kocsimra, ahelyett, hogy tovább cipeli ezt a nehéz terhet?
– Dehogynem – felelte a vándor, és felszállt a kocsira. – Így már nem kell ezzel a teherrel baktatnom tovább.
Egy kis idő múlva a kocsis hátranézett, és igen meglepődve látta, hogy a vándor hátán még mindig ott feszül a terhe.
– Uram, miért görnyed még mindig a teher súlya alatt, ha egyszerűen le is tehetné? – kérdezte.
– Már így is annyit segített – felelte a vándor. – Nem szeretném még jobban kihasználni a jóindulatát.
– De hát nem érti, hogy nem lenne terhemre, ha lerakná ezt a súlyt? – kérdezte a kocsis. – Nézze csak a lovamat: erős és készséges. Arra lett teremtve, hogy nehéz terheket cipeljen. Ráadásul most mindketten cipelik, noha a lovam így is úgy is cipeli, akár a hátán van, akár a kocsin. Így hát kérem, tegye le a terhét, vagy különben ki fog fáradni, és a lovam is úgy fogja érezni, hogy nem méltányolja a képességeit.”

Mennyit kell még tanulnom ahhoz, hogy le merjem dobni a terheimet…? És neked hogy megy?